A hónap meséje... 

ÁPRILIS hónap meséje: 

A virágzó fa (indiai mese)

Élt egyszer egy özvegyasszony a két lányával. A szegénynél is szegényebbek voltak; az anya mindenféle munkát elvállalt, hogy étel kerüljön az asztalukra, de így is alig-alig boldogultak. Egy nap a fiatalabb lány így szólt a nővéréhez:

- Édesanyánk egész életében keményen dolgozott, hogy tisztességgel felneveljen minket. Ideje, hogy segítsünk neki. Én majd virágzó fává változom, te leszeded a virágokat, és eladjuk őket jó pénzért.

Az idősebb lány döbbenten nézett a húgára. A kisebbik elnevette magát.

- Ne aggódj, könnyű dolog! Először is, kitakarítjuk az egész házat. Aztán meg kell majd fürdened, tisztálkodnod, és két kancsó vizet hoznod a kútról. De vigyázz, a vízbe még a körmöd hegye se érjen bele!

Így is tettek. Amikor a házikó ragyogott a tisztaságtól, az idősebb lány hozott két kancsó vizet a kútról. A ház előtt állt egy hatalmas fa. Azt szépen körülseperték, és a kisebbik lány leült a tövébe.

- Amíg meditálok, öntsd az egyik kancsó vizet a fejemre. Akkor nyomban virágzó fává változom majd. Szedj annyi virágot, amennyit csak tudsz – de vigyázz, ne tépj le egyetlen levelet vagy rügyet sem! Amikor végeztél, öntsd a fára a másik korsó vizet, és visszaváltozom.

Így is történt. Amint az idősebb lány a vizet a húga fejére öntötte, a lány ujjaiból ágak nőttek, a lábaiból gyökerek, a bőre kéreggé vált, a hajából lomb fakadt, és a zsenge, fiatal fa azonnal virágba borult. A nővére ámultan szedte a selymes szirmú, bódító illatú virágokat, míg két kosár tele nem lett velük. Akkor a fára öntötte a másik korsó vizet, és a húga ismét emberré változott. Mosolyogva kirázta a hajából a vizet, magához húzta az egyik kosarat, és elkezdett a virágokból koszorúkat fonni. A két lány egész délután dolgozott, míg el nem készültek egy ölnyi csodálatos koszorúval.

- Hová vigyük eladni őket? – kérdezte az idősebb.

- Egyenesen a király palotájához! – felelte a húga – Ő biztosan jól megfizeti a virágokat. Mennyire fog anyánk örülni a sok pénznek!

A két lány el is ment a királyi palotához, és fel-alá kezdtek járkálni az épület előtt.

- Virágot tessék! Szépséges virágkoszorút!

A koszorúk édes illata felszállt a palota ablakához; a király lánya kihajolt az ablakon, és összecsapta a kezeit.

- Édesanyám! Milyen csodás illatú virágok! Vásároljunk belőlük!

A királyné, aki nem tudott nemet mondani a lányának, a palotába hívatta a virágárusokat. A csodálatos koszorúk őt is elvarázsolták, és egy bőséges marék pénzzel fizetett értük. A két lány boldogan szaladt haza, és elrejtették a pénzt; gondolták, meglepik majd az anyjukat, amikor már sok érméjük összegyűlt. Attól a naptól fogva minden nap megismételték a rituálét: A kisebbik lány fává változott, ontotta a szebbnél szebb virágokat, és az összes koszorút a király palotájában adták el.

Történt egy napon, hogy a királykisasszony fivére, a koronaherceg, megérezte a virágok illatát.

- Honnan vetted ezeket a koszorúkat? – kérdezte a húgát – Sohasem éreztem még ehhez foghatóan csodálatos illatot! Milyen virágok ezek? Sohasem láttam még hozzájuk hasonlót…

A húga elárulta, hogy a koszorúkat minden nap két szegény lány hozza a palotába. A következő napon a kíváncsi herceg ki is leste, és hazáig követte a nővéreket. Jól megjegyezte, hol áll a kunyhójuk, és másnap már napfelkelte előtt visszalopakodott hozzá, és elbújt a nagy kerti fa ágai között. Onnan figyelte, ahogy a lányok takarítottak, sepertek, vizet hoztak… és azt is látta, ahogy a kisebbik lány virágzó fává változott. Amikor a két lány elindult a koszorúkkal, a herceg is hazarohant, és azonnal ágynak is esett. Az első miniszter fia talált rá, akivel nagyon jó barátok voltak; a herceg rögtön elmesélte neki, mit látott, mit hallott, és milyen szépséges szép volt a virágzó fává változó lány. A miniszter fia rögtön tudta, mit kell tenni. Elmesélte az egész dolgot az apjának; a miniszter elmesélte a királynak; a király pedig azonnal hívatta az özvegyasszonyt, és megkérdezte, hozzáadná-e a kisebbik leányát a koronaherceghez. Az anya azt sem tudta, hová legyen döbbenetében, de nem mert a kérésre nemet mondani. A jegyajándékokkal hazatérve berontott a kunyhóba, és követelni kezdte a lányaitól, hogy azonnal árulják el, miféle dolgokat műveltek, hogy a király fülébe is eljutott a hírük. A lányok ijedtükben mindent bevallottak, és elővették a pénzes ládát, amibe a keresetüket gyűjtögették. Az anyjuk egyik ámulatból a másikba esett – főleg, amikor megtudta, hogy a kisebbik lánya fává tud változni.

- Biztos, hogy nem valami gazdag úr kertjéből lopkodjátok a virágokat?

A lányok hiába bizonygatták az igazukat – végül be kellett mutatniuk az anyjuknak is az átváltozást. Az özvegyasszony nem kételkedett tovább, és boldogan áldását adta a házasságra.

Másnap nagy pompával meg is tartották az esküvőt, és a fiatalabb lányból a trónörökös felesége lett. Alig házasodtak össze, a férje máris faggatni kezdte, nem bírt a kíváncsiságával: - Tudok róla, hogy virágzó fává tudsz változni. Megmutatod nekem is, hogyan csinálod?

A lány először tagadta volna a képességét, de a herceg elmondta neki, hogyan leste ki az átváltozást. Akkor az ifjú feleség megtanította neki is a tisztálkodás és a vízöntés rítusát. Aznap éjjel virágokból szórt nyoszolyán aludtak. Hamarosan észrevette a herceg húga is, hogy az új sógornőjének mindig csodálatos, édes virágillata van. Panaszra ment az anyjához, hogy a fivére az új lányt csodás virágokba borítja, de neki sohasem vesz koszorút. Követelte, hogy egy napra kimehessen a palota kertjébe az udvarhölgyeivel, és a sógornőjét is küldjék ki vele. A királyné természetesen nem tudott nemet mondani. Másnap reggel a királykisasszony kivonult a kíséretével együtt a kertekbe, és magával csalta a sógornőjét is. A lányok játszottak, hintáztak, mulattak a kertben. Egyszerre csak így szólt a királylány:

- Senkinek sincsenek olyan szép virágai, mint amiket te szoktál hozni a palotába! Nagyon hiányolom őket. Hozz nekünk egy csokorral, hadd fonjunk koszorút!

A szegény hercegné először tagadta a dolgot, és szégyenlősen lesütötte a szemeit.

- Honnan tudnék én a semmiből virágot teremteni?

- Pedig tudsz! Tudom, hogy tudsz! A palotában azt beszélik, virágzó fává változol. Miért ne adnál nekem is a virágaidból? Nem szeretsz úgy, mintha a húgod lennék?

A királylány elsírta magát, és addig potyogtak a könnyei, míg a hercegné bele nem egyezett, hogy bemutatja a varázstudományát. Megtanította a rítust a lányoknak, és vizet hozatott velük; külön figyelmeztette őket, hogy a levelekhez, rügyekhez ne nyúljanak, csak a virágokat szedjék. Amikor azonban a királylány a kancsó vizet a fejére öntötte, nem figyelt az utasításokra; rosszul öntötte a vizet, és a lány egyes részei nem változtak fává. Maradt belőle itt-ott egy hajfürt, egy szempilla, a kisujja körme… A királylány és az udvarhölgyek azonban nem törődtek vele. Két kézzel szedték, tépték a virágot, a leveleket, még a gallyakat is; hiába reszketett a fa, addig szedték, míg mindent letaroltak róla. Amikor végeztek, csak úgy félvállról locsoltak rá egy kis vizet, és hazaszaladtak a virágokkal. A virágja-fosztott fa nem tudott ismét lánnyá változni. Félig fa volt, félig lány, tépett hajjal, törött ujjakkal. Csak a szép, szomorú, síró arca látszott ki a kéreg alól. Hirtelen mennydörgés rázta meg az eget, és eleredt az eső. Hatalmas vihar sújtott le a palotára.

- Hol van a feleségem? – kérdezte a herceg, amikor a lányok hazatértek.

- Mit tudom én! – felelte a húga – Lehet, hogy elkóborolt valahová!

A herceg rohant volna, hogy a feleségét megkeresse, de az anyja az őrséggel fogatta vissza, hogy ne menjen ki a tomboló ítéletidőbe. A királykisasszony a szobájába zárkózott. Amint elállt a vihar, a herceg koldusgúnyát öltött, és elindult megkeresni a feleségét. Az esőtől megáradtak a királyság folyói. Az árvíz a hátára vette a szegény fa-lányt, elsodorta a kertből, és letette egy árok partján. Másnap reggel egy szekér járt arra, és észrevette a furcsa alakot az árokparton.

- Mi lehet ez? Fa, vagy ember? – töprengett a kocsis.

Leszállt a szekérről, és közelebbről megnézte a fa kérgén a szép, szomorú arcot. Megsajnálta a lányt; felemelte, a szekérre tette, és elvitte egy régi pavilonig.

- Valaki majd megtalál. Ne félj, nem lesz semmi baj.

Igaza lett. Időről időre megállt valaki a pavilonnál, meglátta a szomorú arcot, és enni adott neki. Az utazók jöttek-mentek, mindegyikük felvette a szekerére, hintójára a lányt, majd letette valahol máshol. Így utazott a fatörzs-lány városról városra, míg végül eljutott abba a királyságba, ahol a herceg idősebb nővére királyné volt. Hírt vittek neki a szépséges arcról és a farönkről, amit a kút mellett hagyott valaki.

- Behozzuk a palotába? – kérdezték az izgatott szolgálók.

- Csak a baj lenne vele – felelte a királyné – hagyjátok csak ott, ahol van.

A szolgálók azonban addig könyörögtek, míg végül az úrnőjük beleegyezett, hogy a palotába hozzák a furcsa holmit. A lányok aztán minden nap kenőcsökkel, gyógyírekkel kenegették a fát, enni-inni adtak neki. Enyhíteni tudtak a szenvedésén, de nem tudták visszaváltoztatni. Egy nap aztán a palotához vetődött a herceg, koldusruhában. Jelentették a királynénak, hogy az öccse van a kapuban. Hiába adtak rá díszes ruhát, és vezették a nővéréhez, a herceg egy szót sem szólt, mintha megátkozták volna. A királyné mindent megpróbált, hogy felvidítsa a herceget, de haszontalanul. Végül a szolgálólányok úgy döntöttek, megmutatják neki a különös fát. Feldíszítették, felöltöztették a furcsa szerzetet, és a herceg szobájába vitték. Amint a herceg meglátta, eleredtek a könnyei.

- Szépséges szerelmem, mit tettek veled?!

Ahogy könnyei a fára hullottak, csoda történt: A lány beszéli kezdett. Elmesélte, mi történt vele, attól kezdve, hogy kiment a kertbe a királylány kíséretével. Amikor a történet végére ért, a herceg elvégezte a rítust: Hozott két kancsó vizet a kútról, és az egyiked gondosan, óvatosan a farönkre öntötte. Az ismét fává vált. A herceg óvatosan a helyükre illesztette a törött ágakat, kisimította a leveleket, visszatette a helyére a töredezett kérget. Amikor a fa meggyógyult, ráöntötte a második kancsó vizet is. Az ágakból kezek lettek, a gyökerekből lábak, a lombokból haj, és a fa ismét szépséges lánnyá változott. Kirázta a hajából a vizet, és rámosolygott a férjére. A herceg boldogan tért haza a feleségével. Amikor az öreg király megtudta, mi történt, elkergette a kisebbik lányát a birodalomból. Nem sokkal később átadta a koronáját a fiának; a hercegéből királyné lett. A fiatal pár igazságosan uralkodott, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Március: 

A szamárfülű királyfi (portugál mese)

Egyszer volt egy király, aki nagyon búsult, mert nem volt gyereke; elhívatott hát három tündért, és megkérte őket, gondoskodjanak róla, hogy a királynénak fia szülessen. A tündérek megígérték a királynak, hogy teljesítik a kívánságát, és azt is tudtára adták, hogy ők is ott lesznek a kis királyfi születésénél.

Kilenc hónap múlva a királyi párnak csakugyan fia született, s a tündérek felruházták a kis királyfit adományaikkal.

Az első tündér így szólt:

- Légy te a világ legszebb királyfija!

A második tündér így szólt:

- Légy erényes és okos, ha megnősz!

A harmadik tündér pedig ezt mondta:

- Nőjön két szamárfüled!

S azzal a három tündér odébbállt, a kis királyfinak pedig nemsokára szamárfüle nőtt.A király rögtön megparancsolta, hogy készítsenek egy sapkát, amit majd a királyfi fejére húznak, hogy eltakarják vele a szamárfüleit. A sapkát elkészítették, fejére húzták a királyfinak, s az apja elrendelte, hogy ezt mindig viselnie kell.

Telt-múlt az idő, s a kis királyfi egyre szépült, napról napra szebb lett, s az udvarnál senki sem tudta, hogy szamárfüle van. Lassacskán felcseperedett, s amikor olyan idős lett, hogy kisarjadt a szakálla, és borotválásra lett volna szüksége, a király magához hívatta az udvari borbélyt, és így szólt hozzá:

- Meg kell borotválnod a királyfit, de ha elárulod bárkinek is, hogy szamárfüle van, akkor a halál fia vagy.

A borbély nagyon szerette volna elmesélni, hogy mit látott, amikor a királyfit borotválta; de hát a halálról mégiscsak félt, s inkább hallgatott. Egy szép napon aztán elment gyónni, és így szólt a gyóntatóatyjához:

- Tudok egy titkot, amit meg kell őriznem, de ha senkinek sem mondhatom el, hát belehalok, ha pedig elárulom, akkor megöl a király. Mit tegyek, atyám, adj tanácsot!

A gyóntatóatya így felelt:

- Eredj ki fiam a völgybe, áss egy lyukat a földbe, s mondd el a titkodat a lyuknak; mondd el annyiszor, amíg azt nem érzed, hogy megkönnyebbültél, s nem nyomja már a lelkedet; aztán temesd be megint a lyukat!

A borbély megfogadta a jó tanácsot. Kiment a völgybe, ásott egy lyukat, elmondta a lyuknak a titkát, s addig-addig ismételte, amíg meg nem szabadult a terhétől, aztán újra betemette a lyukat, és hazament megkönnyebbülten.

Azon a helyen, ahol a borbély a lyukat ásta, nemsokára nőtt egy nádszál. A pásztorok egyszer arrafelé hajtották el nyájukat, s ahogy meglátták a nádszálat, levágták, és furulyát faragtak belőle maguknak. Amikor játszani kezdtek a furulyájukon, a furulya megszólalt, és azt mondta:

- Szamárfülű a királyfi.

Ez a hír aztán lassacskán elterjedt az egész városban, s amikor a király is megtudta, megparancsolta, hogy vezessék elébe az egyik pásztort.

Fel is hozták az egyik pásztort a király udvarába, s a király azt mondta neki:

- Fújj bele a furulyádba!

A pásztor belefújt, a furulya pedig megszólalt ugyanolyan hangon ugyanarra a dallamra:

- Szamárfülű a királyfi.

A király elkérte a pásztortól a furulyát, hogy maga is megpróbálja. Belefújt.

- Szamárfülű a királyfi - mondta a furulya.

Akárhányszor próbálta is a király, a furulya mindig csak ezt mondta, csak ezt az egy nótát fújta. A király magához hívatta megint a tündéreket, és megkérte őket, hogy tüntessék el a királyfi szamárfüleit.

A három tündér megérkezett, összehívatta az egész udvart, s megparancsolta a királyfinak ott mindnyájuk előtt, hogy vegye le a sapkáját.

A királyfi megijedt, szabódott, tiltakozott.

- Nem szabad levennem soha a sapkámat - mondta.

- Vedd le a sapkádat! - mondták a tündérek.

Mikor aztán a királyfi mégis rászánta magát, és levette a sapkáját, a király, a királyné és maga a királyfi is boldogan látta, hogy nincs is neki szamárfüle!

Ettől a naptól fogva a pásztorok nádszálból faragott furulyái soha többé nem fújták azt, hogy: "Szamárfülű a királyfi."

A rózsabokor sárkánya (spanyol népmese)

Élt egyszer egy király, volt neki három lánya.

Egy nap hosszú útra indult a király, egy távoli városba, s mielőtt útnak indult volna, megkérdezte a lányait, hogy mit kívánnak, milyen ajándékot hozzon nekik.A legidősebb egy szép ruhát kért az apjától, a középső egy díszes köpenyt - s a legkisebb egy szál piros rózsát.

A király megígérte, hogy eleget tesz a kérésüknek, s útra kerekedett. Három napot töltött a távoli városban, s mikor eljött az utolsó nap, megvásárolta a ruhát, a köpenyt - csak éppen piros rózsát nem talált sehol, bárhogy kutatott is utána.

Szomorú volt nagyon, hogy épp a legkisebb lányának okoz majd csalódást - de nem volt mit tegyen: virág nélkül indult haza.

De abban a szempillantásban egy sárkány ugrott elő, és rákiáltott:

- Mit csinálsz itt!? Ki engedte meg, hogy hozzányúlj a rózsáimhoz?

A király megrettent, de azért bátran így szólt:

- Az igaz, hogy nem kértem engedélyt, de nem tudtam, hogy tied ez a kert. Kérlek, hallgass meg, akkor talán másképp ítélsz felőlem. Király vagyok, és van három lányom. Egy távoli városba kellett lovagolnom, s lányaim megkértek, vigyek ajándékot nekik. Az egyik ruhát kért, a másik köpenyt, s a legkisebb egy szál piros rózsát. De rózsát sehol sem találtam a városban, csak itt, a te kertedben. A gyermekemnek akartam örömet szerezni, ennyi a bűnöm.

A sárkány hallgatott kicsit, majd így szólt:

- Jól van, nem bánom, vidd el a lányodnak a rózsát. De ha holnap mind a ketten meg nem jelentek itt nálam, jaj az életednek, úgy vigyázz!

Azzal eltűnt, mintha ott se lett volna. A király meg nehéz szívvel folytatta útját.

Mikor hazaért, és átadta az ajándékokat, a legkisebb lánya észrevette rajta, hogy valami nagy gond emészti - s titokban megkérdezte tőle:

- Mért búsul, édes király apám? Látom, hogy valami nyomja a lelkét.

A király ekkor elmesélte nagy sóhajtozva, hogy a rózsával hogyan járt, és a sárkány mit parancsolt neki - a lánya azonban csöppet sem ijedt meg. Sőt, még ő vigasztalta az édesapját.

- Emiatt egyet se búsuljon, édes király apám. Ha elmegyünk oda, vissza is jövünk épségben, mind a ketten.

S csakugyan, már kora reggel lóra kaptak másnap, s elindultak, hogy fölkeressék a sárkány kertjét.

Oda is értek szerencsésen, csak éppen senkit sem találtak a kertben. Azon töprengtek éppen, hogy mitévők legyenek, amikor megpillantottak a közelben egy palotát, amelyiknek tárva-nyitva volt a kapuja.

Beléptek, köszöntek - de ott se mutatkozott se élő, se holt. Teremből terembe nyitottak, egyik csudásabb volt, mint a másik - de a legcsodálatosabbnak mégis csak azt találták, amelyikben egy étellel-itallal megrakott asztalra bukkantak!

Ott aztán letelepedtek, és jóízűen megebédeltek. Utána visszasétáltak a kertbe, és gyönyörködtek a tengernyi sok rózsában - de találkozni még mindig nem találkoztak senkivel.

Így esteledett rájuk, a szél-se-járta kertben, az elöl-hátul üres palotában.
Hanem amikor beléptek a lakmározóterembe, a hosszú nagy asztal megint meg volt rakva a legfinomabb falatokkal!

Menten neki is láttak, és elköltötték a királyi vacsorát. S bizony, nagyon elálmosodtak utána. Benyitottak a szomszéd terembe, hogy valami fekvő alkalmatosság után nézzenek - hát két csupa selyemmel, csupa paplannal borított ágy termett oda, amíg vacsoráztak.

- Soha jobbkor! - kacagott fel a lány, s ő az egyik ágyba feküdt le, a másikba az édesapja.

S aludtak reggelig, mint a tej.

Akkor az öreg király így szólt szomorúan:

- Édes lányom, nékem mennem kell most már. Itt kell hagyjalak egyedül.

De azért előbb még megreggeliztek közösen a lakmározóteremben, ahol újra rakva volt az asztal mindenféle jóval.

Utána a király lovára ült, és elindult haza - a lány meg kisétált a kertbe, szagolgatta a rózsákat, és a lehullott szirmokkal játszott. S akkor egyszerre odaugrott eléje a sárkány:

- Ne ijedj meg - mondta -, nem bántalak, csak azt az egyet kérem, hogy légy a feleségem. Add a szavadat rá!

- Nem adom! - felelte bátran a lány.

- Add a szavadat rá!

- Nem adom!

A sárkány ekkor lehorgasztotta mind a hét fejét.

- Pedig azt hittem, adod. Olyan egyedül vagyok itt a palotában.

Hogyan történt, hogyan nem, a lány maga sem tudta, de megsajnálta a sárkányt.

- Jól van, nem bánom - bólintott. - Vedd úgy, hogy szavamat adtam. De a lakodalmat csak annyi év múlva üljük meg, ahány fejed van. Addig otthon élek az édesapám palotájában, és minden héten meglátogatlak. Jó lesz?

A sárkány boldog volt, nem tudott hova lenni örömében, egész nap egyebet sem csinált, mint kedveskedett a királylánynak. A legszebb rózsaszálakból kötött neki csokrot, a lehullott szirmokat a lába elé seperte, hogy azokra lépjen. S még pompásabb ebédet és vacsorát tálalt fel, mint amilyet - hipp-hopp! - az elmúlt két nap a hosszú, nagy asztalon találtak.

És amikor eljött az este, illedelmesen elbúcsúzott a sárkány, és magára hagyta a jövendőbelijét.

Bizony, sokáig nem jött álom a királylány szemére: hitte is meg nem is, ami vele történt. Csakugyan sárkány menyasszonyává lett? Csakugyan a szavát adta neki? Vagy csak álmodott, és álmodik még mindig?

Így töprenkedett az ágyban, míg végül tényleg elaludt. S mikor fölébredt reggel - tízszer is megdörgölte a szemét. Egy daliás, ifjú király állt az ágya mellett, és így szólt hozzá:

- Én vagyok a te sárkányvőlegényed, királylány! Egy gonosz ellenségem varázsolt sárkánnyá, s csak úgy szabadulhattam meg az átok alól, ha valakinek a szavát tudom venni, hogy feleségül jön hozzám. Időtlen ideje szenvedtem, búsultam itt a palotában, s te voltál az első, aki szavát adta, szépséges királylány. Nem bántad meg az ígéretedet?

Dehogyis bánta meg a lány! - úgy repült a királyfi karjába, mint aki a legszebb álomra ébredt. Azonmód összecsókolóztak - s nem hét év, de hét nap múlva megülték a lakodalmat, s még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

Február: 

A farkas szempillája (japán mese)

Egy faluban élt egyszer egy gazdag kovács, akinek egyetlen lánya volt, a vidám és kedves Akiko. Akiko anyja röviddel a kislány születése után meghalt, és a kovács újból megnősült, mert valakinek vezetnie kellett a nagy háztartást. A mostoha azonban fösvény és mogorva asszony volt, semminek sem tudott örülni, és nem szerette Akikót, főként azért, mert irigyelte vidám természetét és az ajkán állandóan játszó mosolyát. Alig cseperedett fel Akiko, a mostoha egyre több munkával terhelte meg, így aztán nemsokára a fiatal Akiko vezette az egész háztartást. A mostoha egész nap csak ült, és parancsokat osztogatott, de este, amikor a kovács hazajött, még ő panaszkodott Akikóra, hogy ezt meg azt rosszul csinálta. Akiko az igazságtalan szemrehányások hallatára mindig sírva fakadt, de másnapra már mindent elfelejtett, és vidáman végezte munkáját. A munka csak úgy égett a keze alatt, a szolgálókhoz mindig kedves volt, egyetlen rossz szót sem mondott nekik. Hiszen ő tudta a legjobban, milyen keservesen viseli el az ember az igazságtalanságot. Jószívűen és nyájasan bánt azzal a gyülevész népséggel is, amelyből minden faluban bőven akad, kedves volt a vándorszerzete­sekhez, koldusokhoz és koldusasszonyokhoz is. Házukból senki sem ment el üres kézzel, ha Akiko otthon volt. Az inasoknak is itt-ott a markukba nyomott egy rézpénzt a háztartásra kapott összegből. Akikót az egész háznép szerette, a kedvéért mindenki becsületesen dolgozott, és a kovácsnak jól ment a sora. De a zsugori és irigy mostoha rossz szemmel nézte ezt a virágzó gazdálkodást. Estéről estére több panaszt emelt Akiko ellen:

– Minden csavargóval szóba áll, hát így kell viselkednie egy jómódú családból származó lánynak? Meglátod, hogy minden vevődet elveszíted miatta.

Máskor meg ilyeneket mondott:

– Tönkretesz bennünket, az biztos. Ha csak egy percig nem ügyelek rá, szétoszt mindent, ami a kezébe kerül. Könnyű neki osztogatni, hiszen maga egy garast sem hoz a házhoz. Mind a ketten koldusbotra jutunk, majd akkor megtudjuk, milyen jó szíve van a kislányunknak! – így rágalmazta folyton-folyvást Akikót. A kovács hitt a feleségének, tudta, hogy a pénzt nehéz megkeresni, és ő maga sem szívesen adta ki fölöslegesen. Akiko pedig sohasem védekezett a szemrehányások ellen. Csak lehajtott fejjel szomorúan állt, és a szemébe könnyek szöktek. De másnap már megint vidám dalolásától zengett a ház.

Nem hajlik a jó szóra, gondolta az apja, és a szíve lassan megkeményedett iránta. Végül, amikor újév előestéjén a mostoha nagy garral és sírva panaszkodott Akikóra, hogy az egész elkövetkező esztendőre szerencsétlenséget és bajt hozott a házukra, mert az ünnepi

pogácsa tésztáját a legfinomabb új rizsliszt helyett a régiből gyúrta, és ezzel minden bizonnyal megsértette a szerencse istenét, ő is nagyon megharagudott, és elkergette lányát a háztól.

Akiko szomorúan ballagott végig a falun. Az emberek az ünnepi előkészületekkel voltak elfoglalva, és nem törődtek azzal, mi történt a kovács máskor oly vidám lányával. Akiko csak ment egyenesen az úton, és elért a szomszéd faluba. Fázott, és nagyon éhes volt, de hiába próbált valahol szolgálatot találni, hogy egy kis ételhez és éjjeli szálláshoz jusson. Mindenki kíméletlenül elkergette háza küszöbéről. Mikor már annyira elfáradt és elgyengült, hogy alig bírt mozogni, bekopogott egy vendégfogadó kapuján.

– Fogadós úr, legyen szíves, adjon nekem valami meleg ételt, pénzem ugyan nincs, de zálogba adom bélelt kabátkámat.

– Ezt könnyű mondani, de mi lesz, ha a kabátkádért nem kapok semmit. Add ide, előbb eladom, és majd meglátjuk, mit kapok érte – felelte nyersen a fogadós.

A hiszékeny Akiko levetette bélelt kabátkáját, és könnyű kimonóban állt tovább a vendégfogadó tornácán. A fogadós tüstént el is küldte a szolgáját a kabátkával a zsibárushoz, és Akiko várta, hoz-e érte valamit. Sokáig állt ott, és egész testében remegett a hidegtől.

– Ha hoz a szolga néhány rézpénzt a zsibárustól, eszek valami meleget, és biztos marad még valami belőle a további útra – vigasztalta magát. – Lehet, hogy megkönyörülnek rajtam valahol, és adnak munkát meg szállást. Apám meg a mostohám pedig közben rádöbbennek, hogy ártatlanul bántottak. Ilyen igazságtalanság talán még sohasem történt a világon.

Akiko még nagyon sokáig várt. A fogadóba új vendégek érkeztek, szolgák és mindenesek jöttek ki, de senki még csak ügyet sem vetett a tornácon kuporgó lányra. Amikor Akiko már nem bírta elviselni a hideget, megint félénken beszólt a fogadósnak, nem mehetne-e be egy kicsit megmelegedni.

– Mit lábatlankodsz itt, te koldusfajzat! Ilyen fiatal, és már csavarog! Szép kis mákvirág vagy! Tűnj el innen, még elriasztod a vendégeimet – kiabálta a durva fogadós. Akiko a hidegtől remegve eszébe juttatta, hogy zálogba adta neki bélelt kabátkáját.

– Szép kabátka volt, biztosan kapott érte annyit, hogy egy kis forró rizst, halat meg egy csésze teát adjon nekem.

– Hahaha! Zálogba adta nekem a kabátkáját – utánozta Akikót a fogadós. – Ritka becsű, szép kabátka volt, egy vagyont adtak érte! Hahaha! Hát egy aranypénzzel megtömött erszényt nem bíztál rám?! Ha jól látom, az sincs most nálad! Látott már valaki ilyen arcátlanságot? Egy kolduló lány, és zálogba adta nekem a kabátkáját! Ha szép kabátkád lett volna, akkor most otthon ülnél egy szép házban, és nem csavarognál idegen faluban.

A fogadós torkaszakadtából ordított, és a fogadóból ki tóduló jókedvű vendégek kinevet­ték a szegény lányt. Akiko sírva fakadt. Éhes volt, fázott, de legjobban a fogadós példátlan igazságtalansága fájt neki.

– Nesze! – mondta a fogadós, és egy kemény árpagombócot meg egy foltozott zsákdarabot dobott oda Akikónak. – Lásd, milyen jószívű ember vagyok, és ünnepnapon még egy ilyen szemtelen koldust sem engedek üres kézzel elmenni a házam küszöbéről. Most pedig takarodj innen, különben rád uszítom a kutyát!

Akiko sírva a vállára terítette a foltozott zsákot, és a vendégek harsány nevetése és kiáltozása közepette szégyentől égő arccal futott ki a faluból. Csak messze, az erdő szélén állt meg. Lassan hullni kezdett a hó, és Akiko azt sem tudta, hol van. Kétségbeesve ezt mondta:

– Rám már úgysem vár semmi jó. Pusztuljak éhen, vagy fagyjak meg valahol az úton világ csúfjára? Inkább magam vetek véget az életemnek. Bemegyek az erdőbe, hadd faljon fel egy farkas. Amint ezt elhatározta, letért az útról, és bátran nekivágott a homályos erdőnek. A hegyekben temérdek farkas van, és ilyenkor télen, amikor éhesek, bizonyára nem tart soká, amíg egy rám akad, és véget vet a szenvedésemnek! Ilyen és ehhez hasonló gondolatokat forgatva a fejében, egy kis tisztásra ért, leült egy kidöntött fára, és várta a farkast. Az erdőben egyre sötétebb lett, nagy pelyhekben hullott a hó, mindenütt csend honolt, egyetlen ág se reccsent, és egy pisszenés sem hallatszott sehol.

– Talán nem vagyok jó helyen – gondolta Akiko, amikor hiába várt a farkasra. – Sohasem voltam még erdőben, és nem tudom, merre járnak a farkasok. De megkeresem őket.

Felállt, és beljebb indult a sötét erdőbe. Bozóton törtetett át, keskeny erdei ösvényeken bandukolt, közben teljes erejéből kiabált:

– Farkas, farkas, gyere és egyél meg, nekem már úgysincs miért élnem!

Sokáig bolyongott így az erdőben, amikor hirtelen megreccsent valami a bozótban, a bokrok ágai szétnyíltak, és egy hatalmas lila szőrű, nagy piros szemű farkas termett az ösvényen. A földhöz lapult, mintha ugrásra készülne, kivicsorította nagy, éles fogait, és figyelmesen nézte Akikót. A lány megtorpant és elhallgatott. Mégiscsak félni kezdett, amikor meglátta a farkas éles fogait, és meghallotta lihegését. De aztán eszébe jutott mindaz a sérelem és megaláztatás, amit az emberektől elszenvedett, reménytelen helyzete, valamint az, hogy éhhalálra van ítélve. Ismét megkeményítette szívét, és elszántan várt sorsára. Félénken nézett ugyan a farkasra, de szilárd hangon így szólt:

– Egyél meg, farkas, én már úgysem várok semmi jót ezen a világon.

A farkas még jobban a földhöz lapult, félig lehunyta a szemét, és fürkészve nézte Akikót, de aztán felült, és nyugodt hangon így szólt:

– Szó sincs róla, téged nem eszlek meg. Embert én nem eszek, legalábbis igaz embert nem. Te pedig ember vagy a legjavából. Minden szenvedésed abból ered, hogy nem ismered fel az igaz embereket. Túlságosan hiszékeny vagy. De várj csak, én segítek rajtad.

Ezzel a farkas óvatosan kitépett a szemhéjából két pillát, és Akikónak adta.

– Valahányszor tudni akarod majd, kivel beszélsz, vedd elő ezt a két pillát, és rajtuk keresztül nézd meg a veled szemben álló embert. Tüstént megtudod, mi lakozik benne. És csak annak higgyél, aki nem változik meg, bármilyen figyelmesen nézed is a pilláimon keresztül. Az ilyen ember mellett jó életed lesz. A többieknek pedig ne higgy, akármit ígérjenek is.

A meglepett Akiko elfogadta a farkas szempilláit, megköszönte, és elindult az erdőből kivezető úton. Ámulatában még az éhségről és a hidegről is megfeledkezett.

Ment, mendegélt, végül egy városkába ért. Megállt egy útkereszteződésen, és nézelődött. Kosarakkal a karjukon vagy rőzsével a hátukon emberek mentek el mellette. Egyesek lovakat vezettek a vásárra, mások pedig hazaszállították azt, amit éppen vásároltak. Hány szépen öltözött nő és méltóságteljes férfi haladt el mellette! Valamennyien olyan tisztességesnek és erényesnek látszottak. Ilyen emberekben sem bízhat meg? De elhatározta, hogy megfogadja a farkas tanácsát. A szeméhez emelte a két pillát, és figyelni kezdte a nyüzsgést maga körül. Mennyire megváltozott az elébe táruló kép! Lám, itt méltóságteljesen megy egy selyembe öltözött asszony, körülötte szolgálók, kisgyerekkel a karján pesztonka követi, de az asszony kimonójából a szépen fésült fej helyett bárgyú tyúkfej áll ki, és mohón csipeget maga körül. A pesztonkának pedig halfeje van, és a szolgálók többnyire egerek vagy tyúkok. Amott meg egy hivatalnok jön a kíséretével, és ünnepi kimonójának fekete gallérjából kövér disznófej mered ki dölyfösen. Egy mellékutcából kereskedő közeledik, apró szeme ide-oda jár keskeny rókafejében. Egyszóval, bárhova nézett Akiko, mindenütt selyembe, gyapotba vagy foltozott ruhába Öltözött emberi testeket látott jönni-menni, sietni vagy bandukolni, de mindegyiknek állatfeje volt. Sehol egyetlen emberi arc. Akiko elszomorodott. Hát így állunk? Valóban nem léteznek emberek?!

Már-már teljes reménytelenség kerítette hatalmába, amikor hirtelen megpillantott egy fiatal szénégetőt, amint rongyos ruhában, egy nagy zsák faszénnel a vállán az útkereszteződéshez közeledik. Lassan, fáradtan haladt, látszott rajta, hogy messziről jön. Akiko aggódva újra a szeméhez emelte a farkaspillákat. Félt, vajon milyen állatfejet lát meg a férfi vállán. Figyelmesen nézte, de a szénégetőnek megmaradt a saját feje. Akiko ide-oda forgatta, keresztbe is rakta a farkaspillákat, de bármilyen figyelmesen nézte a szénégetőt, emberi feje volt. Akiko örült, de hogyan szólítson meg egy fiatal lány egy ismeretlen embert egy idegen városban? Biztosan valami rosszat képzelne róla. Akiko tehát elhatározta, hogy inkább követni fogja a szegény szénégetőt egészen az otthonáig. Alkalma lesz látni, hogyan él, és útközben talán támad valami ötlete is, hogy mit tegyen.

A szénégető a piacon a zsák szénért rizst, teát és sót vásárolt, sehol sem időzött fölöslegesen, és amint beszerezte azt, amire szüksége volt, indult vissza a hegyekbe. Akiko jóval mögötte óvatosan követte. Igyekezett a lehető legtávolabb maradni tőle, de azért mégsem olyan távol, hogy szem elől veszítse. A fiatal szénégető gyorsan haladt, Akikónak pedig ugyancsak szednie kellett a lábát, hogy le ne maradjon. Átvágtak a rizsföldeken, és letértek az erdei útra. Akiko a távolban végre felszálló füstöt pillantott meg. A szénégetőt elvesztette szem elől, nem csoda, erős férfi volt, aki megszokta a gyors járást, Akiko pedig nagyon elfáradt és elgyengült már az éhségtől, de azért folytatta útját a felszálló füst irányában.

Nemsokára egy tisztásra ért, ahol egy magas boksa állt, és a közelében egy kis viskó. Akiko egyenesen a viskó felé tartott. Bent, a pattogó tűz fölött egy bogrács függött, de senki sem volt a kunyhóban. A szénégető nyilván elment valahova. A fáradt Akiko leült a viskó elé, és várt.

Egy kis idő múlva a fiatal szénégető kijött az erdőből; néhány lépésnyire Akikótól megállt, és így szólt:

– Ó, te kísértet! Hát idáig jöttél utánam? Menj utadra, nálam nincs semmi keresnivalód!

Akiko felállt, köszönt, és megpróbálta megmagyarázni a szénégetőnek, hogy ő valóságos lány, nem pedig kísértet. A szénégető végül elhitte neki.

– Már a városban észrevettem, hogy követsz. El akartam szökni előled, de te mindig a nyomomban maradtál. Így hát azt gondoltam, hogy biztosan kísértet vagy. Mit kereshet egy lány egyedül az erdőben? Ezért inkább elmentem a viskómból. Ha ideér a kísértet, és nem talál itt, biztosan odébbáll. De te mit keresel itt az erdőben? Nem nézlek csavargónak, bár alighanem rosszul megy a sorod.

Akiko elmesélte neki, hogy gonosz mostohája és igazságtalan apja újév ünnepén elkergették hazulról, ki a hidegbe. Azt is elmondta, hogy elkeseredésében elment az erdőbe, hogy falják fel a farkasok. Majd arra kérte a szénégetőt, fogadja be a viskójába.

– Főzni fogok neked, és vezetem a háztartásodat. Ehhez nagyon jól értek, biztosan meg leszel velem elégedve.

– Nem tudom, jól fogod-e nálam érezni magad. Szegény szénégető vagyok, fényűzésben nemigen lesz részed. Ugyancsak iparkodnom kell, hogy szűkösen megéljek.

Akiko azt felelte, hogy nem vágyik fényűző életre. Csak arra vágyik, hogy legyen hová lehajtania a fejét.

Végül a szénégető beleegyezett, hogy Akiko nála maradjon. A lány aztán megkérdezte, hol moshatná meg a lábát, mielőtt bemegy a viskóba és vacsorát készít.

– Menj a boksa mögé. Ott az erdő szélén van egy forrás.

A forrást káva vette körül. Akiko lehajolt a víz fölé, amely úgy csillogott, mintha a nap sugarai játszadoznának benne.

– De hiszen már este van, honnan jönnének a napsugarak – csodálkozott Akiko, és még közelebb hajolt a víz fölé, belenyúlt, és egy fénylő, csillogó aranyrögöt emelt ki belőle. Aztán körülnézett, és látta, hogy az egész forrás nagy aranyrögökkel van kirakva. Megmosta a lábát, de szinte szégyellte, hogy az út porát egy aranyforrás vizével mossa le. Majd lehajolt, hogy igyék a bambuszcsövön keresztül csörgedező vízből. Alighanem innen meri a szénégető a vizet a főzéshez, gondolta. Alig ízlelte meg, újabb meglepetés érte. Akiko egy aranyröggel a kezében visszasietett a viskóba.

– Tudod, milyen kő ez? – kérdezte a szénégetőtől.

– Persze hogy tudom, közönséges kő, teli van vele a forrás meg a környéke. Nagyon szép kövek, gyönyörűen csillognak, s akkor sem vesztik el a fényüket, ha megszáradnak – felelte közömbösen a szénégető. – Nézd meg, hogy kidíszítettem velük a tűzhelyemet. Ha akarod, kirakom neked velük az utat a forrásig. Van itt belőlük elég, akárhova nézel!

– Ez nem kő, hanem színarany – világosította őt fel Akiko. – Azt kaphatsz érte, amit csak akarsz, és nem kell nehéz munkával megszerezned, ami a megélhetéshez szükséges.

– Csak nem azt akarod mondani, hogy kőért rizst kaphatok? Félek, hogy a nagy fáradtságtól egy kicsit megzavarodtál. Szénért igen. Szénért mindent megkapok a városban, amire szükségem van, csak legyen belőle elég – hajtogatta a magáét a szénégető.

– És tudod, mi folyik a bambuszcsőből? – folytatta kérdéseit Akiko.

– Mit faggatsz annyit? – dörmögött a szénégető. – Hát mi folyna? Jóízű tiszta víz. Abból főzök, azt iszom már évek óta, és még semmi bajom sem történt.

Akiko elnevette magát. Megint visszanyerte régi jókedvét.

– Jóízű tiszta víz! Tudod-e, hogy az a víz rizsbor? Mégpedig a legjobb, ami csak létezik! Akiko aztán sokáig magyarázta a fiatal szénégetőnek, hogy milyen gazdagság köze­pette él.

– Holnap elvisszük az aranyat a városba, és pénzre váltjuk be. Mesterembereket hívunk, és a rizsbor forrásánál fogadót építtetünk. Meglátod, milyen jó dolgunk lesz!

A szénégető nem nagyon hitte, hogy a fényes kövekért kapnak valamit, de amikor látta, hogy a fáradt és szomorú Akiko szeme csillog az örömtől, és valósággal újjáéledt, szót fogadott neki. Korán reggel elvitték az aranyat a városba, és a tisztáson nemsokára fölépült a Kialudt Boksa nevű fogadó. Kiváló bora és az előzékeny fogadósné kedvessége nemsokára híressé tette az egész vidéken. Kereskedők, szamurájok sereglettek ide, és egyszer útban a főváros felé maga a herceg is betért a fogadóba. Megkóstolta a sziklából eredő különleges ízű rizsbort, és attól fogva rendszeresen küldetett belőle palotájába. A tisztáson mindig vidámság uralkodott, az előkelő vendégek után kevésbé előkelők is jöttek, és végül megjelent a kóbor népség is: szerzetesek meg koldusok. De a jóságos fogadósné senkitől sem sajnálta a nyájas szót és kedves mosolyt.

Mi történt azonban ezalatt odahaza, Akiko falujában? Amikor az apja elkergette Akikót, a gonosz mostoha megnyugodott. Csakhogy minden munkát, amit azelőtt Akiko végzett, most neki kellett ellátnia, s ezért nemsokára ugyanolyan elégedetlen és mogorva lett, mint azelőtt volt, és a végén meghalt. De Akiko apja is rosszul járt. Furcsa balszerencse kezdte üldözni. A műhelyében készített sarlók, amelyeket azelőtt szívesen vásároltak környékbeli parasztok, most eltörtek, még mielőtt a gazdák kiértek velük a földre. Amikor a mester egy jó ásót akart kovácsolni, félresikerült fejsze lett belőle. Hiába szidta az inasokat, hiába bocsátotta el a munkásokat, a műhely hírneve egyre romlott, s végül be kellett zárnia. A kovácsmester elvesztette minden vagyonát, és koldusbotra jutott. Bekövetkezett tehát az, amitől a gonosz mostoha félt, csakhogy teljesen más okból.

Egy napon az öreg kovács néhány koldustársával együtt betért a Kialudt Boksa fogadóba. A lányát, persze, nem ismerte meg, de nagyon meglepődött, hogy a fogadóban durva szavak és ellenséges tekintetek helyett minden jövevénynek nemcsak egy tál zsíros levest, hanem egy pohár finom rizsbort is adtak. Az öreg kovács a többi koldus között ült, és Akiko lányát emlegette, aki ugyanolyan kedves és jószívű volt az ínségben élőkhöz, mint az itteni fogadósné. Most már tudta, mit jelent az elkínzott, fáradt embernek a nyájas szó, és keservesen megbánta korábbi meggondolatlan tettét.

– Vajon mi történt Akiko lányommal? Talán ő is a világot járja, vagy nyomorúságosán elpusztult valahol – sóhajtott fel, és könnyei a pohárban gyöngyöző rizsborba hulltak.

Akiko felszolgált a vendégeknek, és minduntalan a koldusokát nézte. Valami vonzotta őt hozzájuk. Az egyik öreg koldus ismerősnek tetszett neki. Addig járt körülötte, addig vizsgálgatta jobbról-balról, míg végül felismerte benne az apját. Sokáig habozott, megszólítsa-e. Eszébe jutottak a bántalmak, amelyek az apai házban érték, s fülében csengtek a kegyetlen szavak, amelyekkel az apja elkergette hazulról. De amikor megpillantotta az öregember arcán lefolyó keserű könnyeket, mindent elfelejtett, és félénken hozzálépett:

– Ne sírjon, édesapám, én a lánya vagyok, Akiko.

– Akiko, kislányom – zokogott hangosan az öreg kovács. – Látod, hogy megbüntetett igazságtalanságomért a sors.

Akiko odahívta a férjét, és mind a hárman elsiratták a múltat, aztán elmesélték sorsukat. Az öreg kovács ettől fogva élete végéig elégedetten és boldogan élt Akikóval meg a férjével, és gyakran mesélte unokáinak a szüleik meg a Kialudt Boksa különös történetét.

Január (eszkimó mesék): 

Az elűzött asszony (eszkimó mese)

Élt egyszer egy eszkimó faluban egy szegény árva lány. Anyja, apja meghalt. A nagybátyjai nevelték.

Öten voltak a nagybácsik, a legidősebb közülük sámán volt. Mindnyájan ügyes vadászok voltak, bőven volt ennivaló az iglujukban, és szerették a kis árvát. Ősszel, a táncünnepek előtt, ékszereket, apró ajándéktárgyakat készítettek neki. Az ünnepek után kajakokat építettek, evezőket, íjakat, nyilakat, szigonyokat faragtak, s a kislány mindig ott sürgölődött körülöttük. Mikor aztán az asszonyok megvarrták a kajakvázak bőrhuzatait, és az idő is már megenyhült, a nagybácsik vadászni indultak. Ha sikeres volt a vadászat, hazafelé kilógatták a kajakból színes takaróikat, hogy az asszonyok lássák, zsákmánnyal érkeznek, és elébük menjenek. A kislány mindig elsőnek futott le a tengerpartra.
Így nőtt fel, így élt, amíg férjhez nem ment. Egy ügyes, fiatal vadász vette el feleségül, hamarosan szült is neki az asszony egy kisfiút. Csakhogy a fiatal vadász állhatatlan volt. Hagyta, hogy megbabonázzák, gyerekestül elkergette az asszonyt, s új feleséget hozott az iglujába.
Egyszer az új feleség, amint éppen vízért járt, a tengerparton találkozott az ösvényen az első asszonnyal. Megkérdezte, hogy hol merített a tengerből vizet, mert egy nagy jégzátony volt előttük, és hosszan kellett rajta gyalogolni, míg vizet találtak. Az első asszony készségesen megmutatta neki a helyet, ő is oda tartott. Előbb az új feleség merítette meg a vedrét a himbálódzó jégtábla szélénél, s csak őutána akart vizet venni az első. Gyerekével a hátán nehézkesen hajolt előre, mélyet kellett hajolnia, mert a jég nagyon vastag volt. Amint előrehajolva felnézett, látja, hogy az új asszony ellöki a jégtáblát, amin ő állt. A tábla lassan úszni kezdett a tengeren.
- Mit csinálsz?! - kiáltotta kétségbeesve. - Miért teszed ezt velem?
De az új feleség szó nélkül elszaladt, és csak a faluból nézett vissza. A part felől fújt a szél, lassan úsztatta a jégtáblát. Az új asszony még látta, hogyan sodródik vetélytársa gyerekével együtt egyre messzebb a tengeren. Látta, de nem szólt senkinek.
Egy idő múlva azonban feltűnt, hogy az elűzött asszony iglujában ég a tűz, fő az ebéd, s ő maga sehol. A szomszédok keresni kezdték, nevét kiabálták, lesték, nincs-e a tengerparton. Végül is fellármázták a férfiakat, s azok kimentek a tengerhez a torlasz szélére, de semmit sem láttak, mert a jégtábla addigra már messze sodródott.
Közben az elűzött asszonynak sikerült egy nagyobb jégtáblára átlépnie, de az is kifelé úszott. Egy darabig integetett, kiáltozott, de hogy senki sem jött a segítségére, gyermekét levette a hátáról, melléje kuporodott, és keservesen sírni kezdett. S mert erre a gyerek is sírva fakadt, egy dallal csitítgatta.
- Bátyókám, bátyókám - dúdolta újra és újra -, segíts, szabadíts meg minket!
De nem jött szabadító. A tenger üres volt, csak jégtáblák úsztak rajta, sehol egy kajak, s még a fókák és a rozmárok is eltűntek. Ők pedig csak ültek a jégen a hideg télben, és éheztek. Az asszony a ruháival kezdte etetni a gyereket. Először csak a ruhadíszeket ették meg. A prémbundájuk szegélyét, csizmájuk halbőrből készült díszét. Az asszony előbb megrágta őket, és úgy adta oda a gyereknek. Volt az asszonynak egy jegesmedve prémből készült öve. Abban hordta a gyerekét. Éjszakára maga köré tekerte az övet, és összekuporodva aludt hátán a gyerekével. Hirtelen arra ébredt, hogy kellemes meleg van. Az öv jegesmedvévé változott, az melegítette.
Reggel a medve nem volt sehol. Csak az öv hevert mellette. A gyerek is felébredt, és sírni kezdett éhségében. Az asszony akkor rápillantott a kis fatáljára, amelyet az övén lógatva mindig magánál hordott. S láss csudát, a tálka gőzölgött! A kis halak, amelyeket férje egykor kabalából az aljára festett, ott főttek benne.
- Milyen finomak! - kiáltott fel az asszony, miközben egyenként kikapdosta őket. S ettől kezdve minden reggel ennivalót vagy langyos vizet találtak a tálban.
A jégtábla pedig úszott, egyre úszott a tengeren. Időnként kisebb-nagyobb jégtáblákkal találkozott, s ilyenkor az asszony megpróbált a nagyobbra átjutni, mert már erősen tavaszodott, és félt, hogy elolvad alattuk a jég. Egyszer, amint éppen egy úszó jégmezőre próbált átjutni, látta, hogy egy nagy rozmár úgy alszik a két tábla között, hogy az uszonyaival az egyikhez, agyaraival pedig a másikhoz támaszkodik. Aludt az óriás állat békésen. Az asszony nagyot gondolt, mert mindenáron át akart jutni, óvatosan megérintette a rozmárt. S mikor látta, hogy a rozmár nem ébred föl, nekilendült, ráugrott, végigszaladt rajta. A másik oldalra átérve aztán látta, hogy a rozmár ugyancsak felébredt, és persze kergetni is kezdte, de csak úgy tessék-lássék, majd visszafordult, és elmerült a tengerben.
Mélyen benne jártak már a tavaszban, és egyszerre csak megfordult a szél. Napról napra fogyott alattuk a jégtábla, de az asszony látta már a part szegélyét, és bízott abban, hogy az erős, meleg szél előbb fújja ki őket a szárazra, mint elolvadna a jég. Egész éjszaka virrasztott és figyelt. S reggelre a part csakugyan sokkal közelebb jött. Délre kikötnek - gondolta. De akkor a szél egyszerre megfordult, s vitte őket újra kifelé. Nem volt mit tennie, erősen a hátára kötötte a gyereket, és belevetette magát a hullámok közé. Szerencséjére sekély volt a víz, és hamarosan ki is lábalt a partra. Amikor visszanézett, hogy megkeresse a jégtáblát, amelyen eddig jöttek, csak valami vízbe vesző, havas foltot látott a helyén. Levette hátáról a gyereket, megszárította, és megszárítkozott maga is. A nap szépen sütött, és a talpa alatt föld volt, biztonságos föld. Bal kézről a tenger, jobbról a szárazföld - így indult el a part mentén.
Egy helyen kidőlt fákat talált, a parti szirteken madarak fészkeltek, s lent, a víz mellett, fókák sütkéreztek a napon. Sikerült is közülük egyet a szárazon elejtenie. Itt megtelepedett. A fákból iglut készített magának. Fókán és madártojáson éltek.
Telt-múlt az idő. A fiú helyre kis emberré cseperedett. Csak éppen jegesmedveszőr nőtt a kezén és a lábán. Egyszer egy reggelen, hogy vizet hozott a partról, öt jegesmedvét látott az iglujuk felé közeledni. Egyikük félelmesen nagy volt. A fiú hazafutott, elmesélte anyjának. Az asszony megijedt, felkapta a gyereket, mire az öv megint jegesmedvévé változott. Segítségével aztán elkergette mind az öt jegesmedvét.
Békességgel visszamentek a házba, és aludtak még egy darabig. Amikor felébredtek, egy nagy fekete foltot láttak a tengeren. Amint a folt közelebb ért, kiderült, hogy egy hatalmas rozmár. Egyenesen feléjük tartott. Ahogy az iglu elé ért, kimászott a vízből, visszahajtotta a csuklyáját - s íme, a legidősebb bátyóka volt, a sámán nagybácsi. Hívták, hogy lépjen be, de ő elutasította, s így szólt:
- Tudjátok, hogyan kell kajakot készíteni? Csináljatok egyet! - S azzal a fiúnak egy fejszét adott. - Ha elkészültetek a kajakkal, visszajövök, és megmondom, mit kell tennetek.
Megcsinálták a kajakot. Amint a váza meglett, beborították bőrrel, és ott állt készen. Csodák csodája - jött nyomban a bátyóka, ismét rozmár alakjában. Sámán volt, ha akarta, át tudott változni. Most csak azért változott rozmárrá, hogy megtalálja a kis húgát. Ő volt az a rozmár is, akin, mint hídon, a két jégtábla között az asszony átszaladt. Ő bűvölte a tálkába a főtt halakat, ő volt a melengető, segítő medve is. Csakhogy mindezek közben apadt-fogyott a bűvereje: már alig tudott emberré visszaváltozni.
- Csináljatok evezőket! - mondta. - És készüljetek fel a hazatérésre. Még az utat megmutatom.
Egy reggelen, hogy mindennel elkészültek, megint megpillantották a fekete foltot. Odajött hozzájuk, levette a kapucniját - persze hogy a bátyóka volt!
- Most jöttem utoljára - mondta. - Rakjatok mindent a kajakba, és induljatok el a nyomomban, mindig utánam.
Azzal visszabukott a tengerbe.
Elindultak. Az anya evezett, a fiú kormányozta a kajakot. Előttük a tengeren néha-néha felbukkant a fekete folt, siklottak megfeszített erővel mindig utána. Az idő csendes volt. Négy hosszú napon át eveztek, négy hosszú éjszakán át aludtak a kajakban anélkül, hogy földet láttak volna. De az ötödik napon ott volt előttük a föld. A szülőfalujuk földje. Az asszony nyomban ráismert. Egyenesen az öböl közepére evezett. Már addigra odagyűlt a fogadásukra a falu apraja-nagyja. Mindenki ott volt. Csak a legidősebb bátyóka nem.
Az asszony sírva kereste.
Az emberek azt mondták:
- Sámán volt, és érted tett mindent. Végül feláldozta a testét, és végérvényesen rozmárrá változott. Nem tér vissza már.
Az asszony, míg élt, leste a tengeren azt a fekete foltot. Leste reggel, leste este.
De a bátyóka eltűnt, nem látta soha többé.

AZ ÁRVA KAGZAGZUK

December

A csodakert

Forrás: https://kiadok.lira.hu/media/kiadok/pdf/139478445.pdf 

November: 

A háromágú tölgyfa tündére

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon, de még az Óperenciás-tengeren is túl, lakott a zöld királynak egy fia. Egyedül volt a kastélyban, hát unatkozott. Vette fegyverét, kiment vadászni. Mihelyt kiért az erdőbe, talált egy nyulat. Célba vette, hogy lelője. A nyúl rimánkodni kezdett: 

- Bocsáss meg, királyfi, jó tettedért jót várj hadd meg az életemet. 

Meghagyta a nyúl életét, nem bántotta. A nyúl elszaladt. Talált aztán egy rókára. A rókát is célba vette, és a róka is azt mondta: 
- Ne lőj le, királyfi, hadd meg az életemet, jó tettedért jót várhatsz. 
Azt is elbocsátotta, s ment tovább az erdőbe. Talált aztán az erdőben egy kis őzet. Azt is célba vette, hogy lelője, az is visszaszólt neki: 
- Királyfi, bocsánatot kérek tőled, hadd meg az életemet, mert jót mondok neked, majd még megköszönöd. 
Elbocsátotta azt is. Azt mondja neki az őz: 
- Kegyes királyfi, megmondom most az én hálámat. Menj be az erdő közepéig. Találsz ott egy háromágú tölgyfát. Vágj le abból egy ágat. Majd abból az ágból kijön egy tündérkislány. Az lesz a feleséged. De vigy magaddal egy kicsi vizet, netalán szükség lehet rá. 
El is ment a királyfi, meg is találta a tölgyfát, le is vágta róla az ágat, ki is jött abból egy szép tündérlány. Rögtön rikoltott a királyfinak: 
- Jaj, vizet, mert megfulladok. 
Forgott a királyfi ott körül kereken, hogy a vizet elővegye, de a flaskó feldűlt, és a víz kifolyt. A szép tündérlány meghalt. Nem volt mit tenni, felvette az ölébe, elvitte haza, eltemette. Telt-múlt az idő, megint elment vadászni. Megtalálta a rókát. 
- No, kegyes királyfi, bocsánatot kérek, jó tettedért jót mondok. Menj el megint az erdőbe, oda, ahol a tölgyfáról egy ágat már levágtál volt. Vágj le még egy ágat, mert abból is egy szép tündérlány jő ki. De vizet vigy neki, mert szükség lehet reá. 
Járt a királyfi erre, arra, hogy vizet kapjon ott az erdőben, de nem talált. Volt nála egy kulacs bor. Gondolta, hogy hát az is jó. De megint úgy járt, mint a múltkor. Levágta az ágat, kijött abból is egy szép tündérlány, ő bort adott neki, de a lány mégis meghalt, mert a bor igen erős ital volt neki. Nagy búban volt a királyfi, hogy abból is kifogyott. Felvette azt a lányt is, hazavitte nagy szomorúan, hogy milyen szerencsétlen ember is ő. Az isten megadta neki a szerencsét, s ő nem tudta felhasználni. Eltemette azt a lányt is, szép rendesen. Búsult, búsult egy darabig, de aztán megint elment az erdőbe vadászni. Találkozott akkor a nyúllal. 
- No, kegyes királyom, jó tettedért jót mondok. De gyere velem, hadd mutassam meg, hol van az élő víz. 
Elmentek ketten, megtalálták a forrást. 
- Vigyél vizet innen magaddal. Menjünk most tovább. 
Megtalálták a tölgyfát, amelyről a királyfi már két ágat levágott; a harmadik ág még rajta volt. 
- No, most vágd le ezt a szép tölgyágat. 
Levágta, s abból is egy szép tündérlány jött ki. Kiált is rögtön a lány, azt mondja: 
- Vizet, vizet, mert megfúlok! 
A kis nyúl kapja a kancsót, odanyújtja a kislánynak. Az jót ivott belőle, és megmaradott, nem halt meg. Akkor a kislány letérdelt a királyfi előtt, bocsánatot kért tőle, hogy kiszabadította a tölgyfából. Elmondta neki a sorsát: 
- No, tisztelt királyfi, engemet az isten néked rendelt ezen a világon. Köszönöm jótettedet. Hárman voltunk testvérek, de meg voltunk mindnyájan átkozva, hogy ne tudjunk megszaba­dulni ennek a tölgyfának a gyökerétől, valameddig egy ember le nem vágja. Ezentúl már együtt leszünk mi ketten ezen a világon. 
Megölelték, megcsókolták egymást. A kis nyúl ott ugrált előttük, örvendezve, hogy megszabadították az ő kedves asszonyát. No, útra keltek mind a hárman. Mentek, de útközben, mielőtt haza érkeztek volna, a városon kívül volt egy szép kút. Oda leültek, megbeszélték most már a maguk sorsát. Azt mondja a tündérlány a királyfinak: 
- Tisztelt kedvesem, sajnálom fáradságodat, de én ebben a tündérruhában nem vagyok bátor bemenni a te kastélyodba. Hagyjál itt engemet a kis nyúllal. Menjél előbb csak te haza, hozzál nekem új ruhát. 
Ott is maradt. A királyfi elment, hogy hozzon neki ruhát. De örömében sok időt töltött otthon, vadonatúj ruhát csináltatott a tündérlánynak. Várták ők, várták a királyfit, de csak nem érkezett vissza. Jártak a kútra sokan vízért. A tündérleány azért, hogy ne lássák ott a kútnál tündérruhában, felmászott arra a nagy fűzfára, amely árnyékot tartott a kútnál. A kis nyúl meg elment eleséget keresni. Kiment a kútra egy boszorkányné is, vizet meríteni. Betekint a kútba, lát egy fényes fehérségű szép tündért. A tündér már fenn volt a fűzfán, de képe meglátszott a vízben. Tekintett a boszorkány erre, arra, de élő személyt csak nem látott. Végül is azt gondolta, hogy az a kép a kútban az ő képe. De végül mégis meglátta a tündérlányt fenn a fán. Levette a fáról, megkérdezte, hogy mi okból hágott oda. A tündérlány elmondta, hogy mi minden történt véle, s hogy őt egy királyfi szabadította meg. Mindent, mindent elmondott annak a boszorkányné­nak. Azt is, hogy épp most várja ő a királyfit, hogy más gúnyát hozzon neki. Akkor a boszorkányné megfogta, és bedobta a kútba a tündérlányt. Volt neki is egy lánya: elment gyorsan haza, kivezette a maga lányát a kúthoz, és felhágatta azt a fűzfára. Odaérkezett a királyfi a gúnyával. Szólítgatta a tündérlányt, keresi, hogy hol lehet az ő menyasszonya. A tündérruhát már felvette a boszorkányné lánya, de ő maga, hiába, mégis fekete volt. Meglátja végre a kis nyulat a királyfi, kérdi attól is, hogy hol van a lány: 
- Én itthagytam - mondja a kis nyúl - a kút mellett. Elmentem valami eleséget keresni, közben felmászott a fűzfára. No, már nézik körül kereken, hát hol van az a lány a fán. 
Mondja a királyfi neki: 
- Szállj le onnan, öltözzél fel! Mikor leszállt a fáról, látja az ábrázatát, hogy csúnya, fekete. Pedig milyen szép volt! Mi történt vele? 
- Ó, lelkem, kedvesem - mondja a boszorkányné lánya -, a nap sugara reám tűzött, megfogta az egész ábrázatomat. 
Felöltöztette így is a királyfi, azt gondolta, hogy ő a tündérlány. Elvitte haza. De abból a tündérlányból, az igaziból, akit a boszorkányné bevetett a kútba, lett egy szép aranyhal. De hagyjuk most még azt az aranyhalat a kútban. A cigánylány élt, élt a királyfival, felesége volt neki. Elment egyszer a boszorkányné a lányához. Mondja neki: 
- Vajon nem történik-e valami még abból, amit azzal a tündérlánnyal csináltunk? Mert én kijártam a kúthoz, és egy szép aranyhalat láttam a vízben. Hátha abból a lányból lett az a hal? Azt tanácsolom én neked, fiam - mondja a lánynak -, tedd magad beteggé. Mondjad a királyfinak, addig nem fogsz meggyógyulni, amíg azt az aranyhalat, amely abban a kútban van, ő ki nem fogatja. 
A királyfi azt is megcselekedte a kedveséért. Kifogatta az aranyhalat, megfőzték; a boszor­kányné lánya evett belőle, és íme, meggyógyult. De mikor a szakácsné tisztította a halat, egy pikkelyecske, egy halpénzecske leesett a földre. Ahogy a földben az kifakadott, lett egy szép aranyalmafa. Az a fa minden éjszaka megvirágzott, délig megért az alma rajta, de éjszaka mindig elvitték a gyümölcsét. Gondolkodóba esett a király, vajon mi lehet az oka, hogy ők annak a fának a gyümölcsét nem tudják használni. Nem tudta, hogy annak a gyümölcsét a tündérek hordják el. No, de a boszorkányné megint elment a lányához. Mondja a lányának: 
- Mi dolog ez? Valahogy még kiderül, hogy nem te vagy a tündérlány. Ki kéne vágatni azt a fát! Mondta is hát a királyné a királynak: - Semmi hasznát nem vesszük annak a fának! Vágasd le onnét, hogy többet ne is lássuk! 
Volt a szomszédban egy szegény ember. Azt hívatta el a király, hogy vágja ki a fát. Ki is vágta az rendesen, de mikor a szegény ember hasigálta, aprítgatta a fát, egy kis darab kiesett belőle. A szegény ember pedig látva, hogy aranyfa ez, azt a kis darabot betette a zsebébe azzal, hogy hazaviszi kincsnek. A király nem tudta, hogy a szegény ember valamit elvisz onnan, megfizette a fáradsága díját. A szegény ember hazament. Letette azt a kis darabka fát, melyet a zsebében vitt, a tűz mellé a kis szegletbe. Az ott megmaradt, de a fa többi részét a királyné elégette. A szegény ember házában pedig, amikor este lett, olyan világosság támadt, hogy gyertya nélkül is láttak. Mondja a feleségének a szegény ember: 
- Bizonyára ez a kis fadarabocska világít. 
Úgy is volt. Másnap elment a szegény ember munkába feleségestül, lányostul. Jó reggel elmentek, a házat ki se seperték, s az ágyat se rendezték el. Estére, mikor hazaértek, hát az ő házuk ki van seperve, az ágy felékesítve, minden rendesen. Gondolták magukban, ki járhat az ő házukban, aki úgy dolgozik, mikor ők mindent szerteszét hagytak. Másnap reggel újra készültek, hogy menjenek a királyhoz, munkába. De most otthon hagyták a lányt elrejtve, hogy lesse meg, ki jár az ő házukba. Megint úgy hagyták szerteszét minden portékájukat. A lány az ablak alatt állott, titkon, hogy senki meg ne lássa. Hát abból a kis fadarabból kijő egyszer csak egy tündérlány, kezd sepregetni a házban. A szegény ember lánya csak nézte egy ideig, hogy mit dolgozik az a lány, aki abból a fácskából jött ki. Aztán hirtelen beszaladt a házba, a fácskát megragadja. A tündérlány már nem bírt visszamenni a fába. No, megkapták a tündérlányt. Annak nem volt mit csinálnia, ott maradt velük. Attól fogva a két lány együtt ment el a király udvarába, munkába. Egyszer a király mesét akart hallani. Mondott ez is mesét, a másik is egy mesét. Rákerült a sor a tündérlányra. Mondja a király: 
- No, mondjál már te is egyet, te vagy itt a legszebb. Lássuk, mit láttál, mit próbáltál életedben. 
A tündérlány erre elkezdte mondani. Éppen az ő kedveséről kezdett mesélni: 
- Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királyfi. Kiment az egyszer vadászatra, találkozott egy kis nyúllal... - 
És végig mondta az egészet addig, hogy: "Én vagyok az a tündérlány, akit a királyfi a tölgyfából kivett!" Megölelte erre a lányt a királyfi, elzavarta a boszorkány lányát, s elvette feleségül a tündérlányt. Máig is élnek, ha meg nem haltak. 
/Illyés Gyula Hetvenhét magyar népmese/

Fábólfaragott Péter

Volt egyszer egy szegény parasztember és a felesége. Éltek, éldegéltek kedv nélkül, mert gyermekük nem volt. Egyszer azt mondja az ember a feleségének: 

- No, asszony, gondoltam én egyet! 

- Mit, apjuk? 

- Elmegyek az erdőbe, és faragok fából egy gyermeket. Nagyot kacagott ezen az asszony. De úgy történt. Estére, mire a vacsora készen lett, az ember egy kifaragott gyermekkel érkezett haza. Az ajtó sarkába állította. Leültek az asztal mellé vacsorázni. Ahogy vacsoráztak, maradt egy kis étel. Még azt mondja az asszony: 

- No, éppen a fiunk részére maradt. Akkor lefeküdtek. Egyszer éjfél felé megszólal a fagyermek: 

- Édesanyám, alusznak-e? Megörült az asszony, felelt azonnal: 

- Nem alszunk, édes gyermekem. 

- No, ha nem alusznak, keljenek fel, és adja ide a vacsorámat! Hát a fából faragott gyermek megelevenedett. Addig gyönyörködtek benne; addig beszélgettek vele, hogy szépen meg is virradott. Mikor háromnapos lett a gyermek, azt kérte, engedjék ki az utcára, hadd keressen magának játszótársat. Kiment a kicsi fiú a kapu elé. Hát éppen egy vele egykorú gyerek várta őt. Kérdi Fábólfaragott Péter: 

- Te kis pajtás, lakik-e ebben a városban kardmester? 

- Hogyne laknék, éppen ott van, nem messze! Bemegy Péter az apjához, s azt mondja: - Legyen szíves, adjon nekem nyolc krajcárt! 

- Ó, édes gyermekem, adok én neked többet, mit érsz azzal a csekélységgel? 

- Nekem csak nyolc krajcár kell! - mondja Fábólfaragott Péter. Azzal kifutott, s elment a pajtásával a kardmesterhez. Ott azt mondja: 

- Kardmester úr, adja nekem nyolc krajcárért azt a kardot, amelyet legelőször készített. 

- Ó, kedves öcsém - mondja a kardmester -, megette már azt a rozsda. Van itt réz-, arany- és gyémántkardom. Amelyik tetszik, azt veheted! Nem kérek tőled azért egy krajcárt sem. 

- Nem gyermek kezébe való az - feleli Péter -, keresse ki csak a kardot, amelyen legelőbb tanult. Az kell nekem. Elment a kardmester, s addig hányta a kardokat, amíg meg nem találta azt a rozsdás kardot, amelyet legelőbb készített. Újból kutatni kezd és megtalálja azt a tokot is, amelyikbe a kard illik. Péter vette a kardot, fölkötötte. Úgy illett rá, mintha onnan nőtt volna ki, derékból. Azt mondja: 

- No, itt van nyolc krajcár, mert az első munkát is meg kell fizetni. Aztán nagy örömmel elment haza. Éppen másnap következett a vásár abban a városban. Azt mondja Péter az édesapjának: 

- Édesapám, menjünk ki a vásárba, hadd lássam, milyen gyülekezet van ott. 

- Éppen azt is akartam mondani, édes fiam - mondja az apja -, menjünk, és vegyünk két ökröt. Járnak a piacon az ökrök között. Hallják ám egyszer, hogy van két ökör, aranylánccal összekötve. Amelyik vitéz kettévágja a láncot azé lesz a két ökör. Azt mondja Fábólfaragott Péter az édesapjának: 

- Menjünk, apám, arrafelé! Hadd lássam, milyen az a két ökör! Hát látják, hogy milyen szép két aranyökör. De már annyi a csorba kard körülöttük, hogy a szügyüket éri a sok kardvég. 

- Ha megengednék, én is hozzávágnék - mondja Péter. Elcsodálkoznak a népek, hogy mit akar ez a kisfiú. De meg kell engedni. Ekkor Péter hozzávágott, s úgy elvágta az aranyláncot, hogy annak csengése-pengése tizenkét országon is keresztülhallott. A két ökör meg felcsapta a farkát, futott, s egyenest hozzájuk az istállóba. Azt mondja ekkor az ökrök gazdája: 

- No, te Fábólfaragott Péter, menj haza, s adj nekik enni. De tudd meg, hogy ezeket hiába kínálod akármiféle takarmánnyal, mert ezek csak parazsat esznek! Hazament Péter, s meggyújtott tizenkét öl fát. Mielőtt az elégett volna, vette az itatóvedret, és hányta a parazsat belé. Azt a két ökör mind egy szemig megette. Igen ám, de akkor a két ökör felhányta a farát, és egyik ment napnyugatnak, a másik napkeletnek. Azt mondja Fábólfaragott Péter erre: - No, édesapám, jöjjön velem! Mutatok én magának egyet! Kimentek a kapu elé. Péter a kapu sarkába két helyre beleütötte az ujját. Egyik lyukból tiszta piros bor folyt, a másikból meg tiszta pálinka. 

- No, édesapám, ide tegyen asztalokat, üvegeket. Itt ihatik mindenki, amennyi kell néki. De most, édesapám, látja ezt a szántótaligát? 

- Látom, kedves fiam. 

- Hát ezt a malomkövet látja-e? 

- Látom, kedves fiam. 

- No, mikor ez a szántótaliga az ajtó elé áll magától, és a malomkő felmegyen a szántótaligára, a bor pedig vízzé változik, a pálinka meg piros vérré, akkor tudja meg, hogy én meghaltam. Akkor, ha fel akar keresni, üljön fel a szántótaligára, mert az éppen oda viszi, ahol én vagyok. Most, kedves édesapám, nekem el kell mennem világot látni, szerencsét próbálni. 

Elindult Fábólfaragott Péter. Hét országon, hét világon keresztülment. Elérkezett egy királyi városba. Beköszönt a királyhoz: 

- Adjon isten jó napot, felséges királyom. 

- Hozott isten, öcsém. Mi járásban vagy? 

- Elindultam szolgálni, szerencsét próbálni.

 - Az asztalosinasom éppen most halt meg! - mondja a király. 

- Mi kérsz egy esztendőre? 

- Nem kérek én semmit, csak ételt-italt. Ott maradt Péter, végezte az asztalosinasi dolgot. Olyan ügyesen és kellemesen járt, hogy az öreg király nagyon megkedvelte. A királynak volt egy lánya, az is annyira megszerette Pétert, hogy már meg akart halni, ha nem adják hozzá feleségül. 

- No - azt mondja a király -, inkább megengedem, hogy hozzámenj. Azonnal nagy lakodalmat hirdettek. Jöttek mindenfelől grófok, bárók hercegek, papok, hóhérok. Pap eskette, hóhér seprűzte őket. Aztán úgy éltek a királyi udvarban, mint férj és feleség. Egyszer jön a királyhoz egy olyan írás, hogy fűt-fát állítson glédába s itt és itt jelenjen meg a háborúban. Mikor ezt a király meghallotta nagyon sírt. Kérdi Fábólfaragott Péter: 

- No, felséges király, hát te miért sírsz? 

- Hát hogyne sírnék, édes fiam - mondja a király -, mikor egy olyan írás érkezett, hogy fűt-fát állítsak glédába, és itt és itt jelenjek meg háborúban. 

- Felséges királyom, sose sírj. Elmegyek én oda magam is. 

- Ó, kedves fiam, mit érsz te ott egyedül? Csak mint a szúnyog bivaly mellett! De Péter csak elment egyedül. Csatázni kezdett. Annyira harcolt a kardjával, hogy már-már mindenkit legyőzött. De akkor véletlenül meg botlott. Erre aztán őt győzték le. Rögtön földbe is tették. Másnap reggel a szántótaliga otthon elment az ajtó elé, a malomkő felment a szántótaligára magától, a bor vízzé változott, a pálinka meg piros vérré. Látta ezt Péter apja, felült a szántótaligára, és elment oda, ahol Pétert legyőzték. Kereste, hasztalan. De látja ám a két ökröt jönni. Nap keletről az egyik, napnyugatról a másik aranyökör úgy jön, hogy ég-föld majd összeszakad. A két aranyökör hányni kezdte a szarvával a földet mindaddig, amíg Pétert ki nem vették. De hát a nyaka le volt vágva, és semmi élet nem volt benne. Azt kérdezi egyik ökör a másiktól: 

- Te mit tudsz? 

- Én tudok annyit, hogy össze tudom ragasztani. Hát te mit tudsz? - kérdi a másiktól. 

- Én lelket tudok ereszteni belé. Ekkor az egyik összeragasztotta, a másik lelket fútt belé. Fölkelt Fábólfaragott Péter: 

- Jaj, de jót aludtam! 

- Aludtál volna bizony örökre, ha mi nem lettünk volna - mondják az ökrök. Akkor megindult Péter, és hazamentek. Ahogy hazaértek, a király újra összehívta a grófokat, hercegeket, válogatott cigánylegényeket, és felavatták Pétert királynak. Még mai napig is folytatja a királyságot, ha véletlenül meg nem halt. (Illyés Gyula)

Október: 

A TÖKVÁROS

Volt egyszer egy szegény öregasszony. Amint egyszer ruhát mos a vízen, arra megy egy sereg iskolás gyerek. Odakiált az egyiknek:

- Vesd fel a csebret a vállamra, te gyermek!

De a pajkos fiú egyet gondolt, s a csebret keresztülvetette a vénasszony vállán.

- No, te macskabéka gyermek - mondá az öregasszony -, megátkozlak, hogy addig ne kapj feleséget, míg a Tökvárosba nem érsz, s három vasbocskort el nem szaggatsz.

Telik-múlik az idő, felcseperedik a gyermek, s meg akar házasodni. De bizony hiába ügyelődik, hiába lábatlankodik, a leányok mind azzal fizették ki: holnapután vaskedden! Hej, csak most jut még eszibe, hogy mivel átkozta volt meg őt az a vénasszony! No, mit tegyen szegény feje! Vasbocskort köt, s elindul világgá, ha valahol föltalálná a Tökvárost. Megy, mendegél hegyen-völgyön által, ország-világ ellen, s estére kelve betéved egy félenvaló házba. Hát ott egy olyan vénasszony lakott, akinek a tűzhely alól az asztalig ért az orra.

Köszön neki:- Adjon isten jó estét, nénémasszony!

- Isten hozott, édes fiam! Hát te hol jársz, ahol a madár se jár?

Elmondja, hogy mi járatban van.

- Már, édes fiam, tudd meg, hogy én a Szél anyja vagyok, s még én sem tudom, hol az a Tökváros.

Hanem sütött neki egy acélpogácsát, s azzal útnak eresztette. Másnap estére egy másik vénasszony házához vetődött. Ennek két foga lógott ki az ablakon. Ez is sütött neki egy acélpogácsát, s azzal eresztette útnak, hogy csak menjen még egy napig, aztán még egy nálánál is öregebb asszonyra talál, az majd csak eligazítja. Ha pedig az sem tudja, akkor megfordulhat, s mondjon j'éccakát a házasságnak. Hej, megszomorodik a szegény legény, s pitymallatkor útnak indult. Harmadik estve elért a harmadik vénasszonyhoz. Éppen laskát serített.*

- Hát te, hol jársz itt, ahol még a madár se jár? 

Elbeszéli a dolgát a szegény legény, hogy már két vasbocskort elszaggatott, s mégsem talált a Tökvárosba. 

- Áldott szerencséd, hogy ide tévedtél, mert rajtam kívül senki sem tudott volna útbaigazítani. Hát azt mondom én neked, hogy kösd fel hamar a harmadik pár bocskort is, s reggelig meg se állj. Reggelre elérsz a Tökváros szélire. Ott a város szélin találsz három tököt. Ez a három tök három egymás után való reggel megnyílik, mind a háromból egy-egy gyönyörű szép leány száll ki. Mind a három vizet kér tőled, s ha abba' a minutába' nem adsz, eltűnnek a szemed elől. De csak a két elsővel járod meg szárazon, ha a harmadikat is elereszted, karóba húzzák a fejedet.

De hiszen fogadkozott a legény, majd megmutatja, hogy nem ette a puliszkát hiába! S azzal nekiindult a menésnek, s meg sem szusszant, míg Tökváros határára nem talált. A nap még egy kopjányira sem jött volt fel, megtalálta a három tököt. Alig veti rá a szemét, csak megnyílik az egyik, s kipattan belőle egy olyan szép leány, hogy a napra lehetett nézni, de arra nem. Hej - szegény világ, vetett ágy! -, a legény bezzeg eltátotta a száját! Úgy elállott szeme-szája a nagy gyönyörűségtől, hogy azt sem tudta, fiú-e vagy leány. A vénasszony pedig nem hazudott volt, mert a szép leány úgy eltűnt, mintha csak a föld nyelte volna el. A pohár víz, mit a legény készen tartott, kárba ment, nem volt már, aki megigya, mikor egy kicsit magához eszénkedett* a nagy ámulatból. Éppen így járt másnap reggel is.

- No, megállj - mondá a legény -, megfogom a harmadikat, ha addig élek is! Nem nézek a szépségire, lehet tőlem az Isten angyala is. Hogy, hogy nem esett, már az szent igazság, hogy a harmadikat meg is fogta. Amint kipattant a tökből, vizet adott neki, megitatta, megfogta, szépen megölelte, s el sem eresztette. 

Megszólalt most a leány: - No, hallod-e, nem hittem volna, hogy ennyi kiteljék egy legénytől. Hanem most már tudd meg, hogy én egy elátkozott királyleány vagyok, s ha el akarsz vinni magaddal, ne induljunk este előtt, mert ezer szem őriz engem. Estére kerekednek, elindulnak. Úgy kiértek a városból, hogy senki lélek észre nem vette. Másnap virradatra elérnek egy kúthoz. 

Azt mondja a legény:- Hallod-e, maradj veszteg itt, én addig elmegyek szekérért, s aztán azon hazaviszlek téged.Elmegy a legény, a leány ott marad. Amint a kút szélin üldögélne, a háta mögé lopódzik egy vén cigányasszony, a kútba taszítja a leányt, s felöltözik az ő szép gúnyájába. 

Mikor a legényt visszafelé jönni látta, már messziről kiáltotta neki: - Jere, jere, annyi ideje várlak, hogy megfeketedtem!

A szegény legény úgy elámult a szeretője nagy változásán, hogy szinte sóbálvánnyá változott. Letérdepel a kút kávájához, inni akar, hogy egy kicsit magához térüljön. 

De csak odakiált nagy ijedten a cigányasszony: - Jaj, ne igyál, te szerencsétlen, mert nem jó ez a víz! Hanem amint a víz fölé hajlott a legény, a kútban egy gyönyörű szép tulipánt pillantott meg, leszakasztotta, a zsebibe tette, s mikor hazaértek, eldugta az almáriumba.* No, vasárnapra kerekednek, beharangoznak a templomba. Búsult a szegény legény, hogy majd felhányta a szívbeli búbánat. Hogy vigye ő ezt a rusnya fekete asszonyt a templomba?! Kikacagja az egész falu népe. De a cigányasszony nem hagyott neki békét, még a laskatésztát is ott hagyta serítetlen az asztalon, s elmentek a templomba. Azalatt pedig, míg ők a templomban voltak, a tulipánból kibújt a szép királykisasszony, odament az asztalhoz, megcsinálta a laskát, s aztán ismét visszament az almáriumba.

- No, látod - mondá a cigányasszony, mikor visszatértek a templomból -, nem akartál a templomba vinni, ott is voltam, s a laska is elkészült. 

A szegény ember csak a fejét rázta, nem tetszett a dolog neki. "Teremtő istenem, de megverél - gondolá magában -, hogy így átváltoztatád boszorkánynak azt a szép leányt!"

Eltelik a nap, beesteledik, lefeküsznek. Éjfélkor csak a nyakába borul valaki a szegény embernek. Fölnyitja a szemét, megnézi, hát lelkem, Istenem, az a szépséges szép leány, kit a Tökvárosból hozott! Sírva panaszolá el, hogy milyen istentelenséget tett vele az a rusnya cigányasszony.

- Bújj ki, boszorkány, az ágyból! - kiáltott a szegény ember, s azzal úgy leteremtette a ház földjére, hogy abb' a szent minutába' kifutott belőle a boszorkány lelke. Nagy szaporán eltakarították a rusnya cigányasszonyt, másnap aztán olyan vendégséget csaptak, hogy hét országra szólott. Tál, tányér, cinegecobók,* bolhaláb elég volt, étel-ital kevés volt, istenes ember volt, ki egy csepp levet kapott. De azért mindenki jóllakott. Jól bizony. Aki nem hiszi, járjon utána.

Magyarázat: serít - tésztát; nyújteszénkedik - magához tér; almárium - rakodós, fiókos szekrény; cobók - cubák, sült szárnyas combja

DIÓFÁCSKA (HAMUPIPELLE)

Volt egyszer egy asszony és egy ember. Azoknak volt egy leánya. Az asszony meghalt, s az ember ott maradt egyedül a leányával. Telt-múlt az idő, élt a leányka az édesapjával kettecskén. Volt egy szomszédasszonyuk. Az özvegyasszony volt, s neki is volt egy leánya. A vén bába örökké hívta be a lányt, s mindig mondogatta neki:

- Te leányka, mondd meg édesapádnak, vegyen el engemet, mert én tejbe-vajba fürösztgetlek, ganyélébe gübbögtetlek, hasábfával kenegetlek.

A leányocska ment, és mondta az apjának, mit mondott a szomszédasszonyuk.

- Ó, te leányom - mondta az édesapja -, az nem nagy öröm.

De addig mondta a leányocskának az asszony, ma is, holnap is, hogy az apja elvette az asszonyt. Volt ennek az asszonynak is leánya. A saját lányával nagyon jól bánt, de a szegényember leánykájával bizony rosszul. Elnevezte Hamupipellének. Soha nem engedte se táncba, se templomba menni.

A saját lányát örökké elvitte a templomba magával. Mikor egy vasárnapon az édesleányával indult a templomba, az egy fazékból kását öntött a tűzhelybe, s összekeverte hamuval. Azt mondta Hamupipellének, hogy amire ők a templomból kijőnek, válassza szét, galuskát csináljon belőle, de se meleg, se hideg ne legyen, éppen enni lehessen.

Mikor elmentek a templomba, a leányocska úgy elkezdett sírni, mint a záporeső. Olyan erősen sírt, hogy a hamu megvizesedett a szemei előtt. Akkor egyszer csak megnyílt az ajtó. Hát ki jő ott? Az édesanyja, s mondja neki:

- Minek, sírsz, leányom?

- Hogyne sírjak, édesanyám? Ezt a kását szét kell válasszam a hamutól. Mire a mostohámék a templomból kijőnek, galuskát kell készítsek, úgy, hogy se meleg, se hideg ne legyen, éppen ehető legyen.

- Ne búsulj, leányom. Menj be a diófácskába, találsz ott egy rézgúnyát, vedd fel, s eredj a templomba, mert én megcsinálom az ételt. De mikor az úrangyalára harangoznak, magad gyere ki. Nehogy visszanézz, mert baj lesz a fejednek!

A leány úgy is tett. Elment a diófácskába, felöltözött, s elment a templomba. De ott a királylegények nem a papot nézték az oltáron, hanem a leányt. Mert olyan szépet leányban még nem láttak. Mikor az úrangyalára harangoztak, akkor a leány már ki is lépett a templomból. Mondták neki a királylegények:

- Nézz vissza, te királyleány, nézz vissza, te királyleány! - De ő visszafelé nem nézett.

Hazament, bement a diófácskába. levetkezett, felvette a mocskos gúnyáját, s beült a sutba. Az étel se meleg, se hideg nem volt. Éppen, ahogy kellett a mostohaanyjának. Mikor az meglátta, hogy az étel éppen olyan, ahogy kérte, mérgibe majd meghasadt, amiért nem tudta megverni Hamupipellét.

Kezdte mondani, hogy milyen szép lányt láttak a templomban.

- Én is láttam, anyám.

- Honnét láttad magad is, Hamupipelle?

- A kerítésről.

- Menjen, ember, vágja le a kerítést! - Levágta az ember a kerítést.

Következő vasárnap mennek ismét a templomba. Akkor összevegyített a mostoha két szakajtó kendermagot egy szakajtó kásával, s azt mondta neki, válogassa szét, főzzön galuskát, de úgy, hogy amikorra hazajő, se meleg, se hideg ne legyen a galuska. Akkor is odament az édesanyja, és elküldte őt a templomba.

- Eredj lányom, a diófácskában találsz egy ezüstruhát, vedd fel, s menj el a templomba. A többivel ne törődj.

A szegény leányka úgy tett, felöltözött az ezüst gúnyába, s elment a templomba. Csak nézték a királylegények mind a szépséges, ezüstruhás leányt. Megint elment harangozáskor a templomból, de hátra se nézett. A királylegények mind csak rikoltottak utána. No, ugyan hiába tették. A mostoha meg a lánya hazamentek, minden úgy volt, ahogy parancsolták. Az étel se meleg, se hideg, éppen ehető volt. Megit mondják neki, milyen szép leány volt a templomban, ezüstruhában.

- Én is láttam, anyám.

- Honnan te?

- A disznópajta tetejéről.

Akkor a disznópajtát bontatta le az asszony mérgibe, hogy a leány onnan leselkedett.

Harmadik vasárnap is elmentek a templomba. Összevegyített kását sóval előtte, ráparancsolt megint a lánykára, ahogyan szokott. Akkor elkezdett sírni a leányka, azt gondolta, ezt nem tudja megtenni. Bement megint az édesanyja: - Ne sírj, leányom. Menj be a diófácskába, vedd fel az aranygúnyádat, s menj el a templomba.

Mikor kijött a templomból, a királylegények mind rikoltották:

- Nézz vissza, te királyleány, nézz vissza, te királyleány! - Addig s addig rikoltoztak utána, hogy egy kicsit visszafordította a fejét, s akkor az egyik papucsa leesett a lábáról.

Hazament nagy búsan, bement a diófácskába, s levetkezett. Beült a sutba. Hanem a papucsát felragadta egy királylegény. Mikor az anyja hazament, s meglátta, hogy az étel készen van, s ismét nem tudja megverni, úgy megharagudott, hogy hasadt el mérgibe.

- Látta- e ember, hogy milyen szép királyleány vót a templomban? Egyik papucsát elejtette, s felvette egy királylegény.

Akkor a leány megszólalt megint: - Anyám, én is láttam a ház tetejéről.

Dühös lett az asszony. - Menjen, ember, vágja le a ház tetejét!

A királylegény, amelyik felvette a papucsot, megindult házról házra, hogy akinek a lába beletalálna, mármint éppen illik az ő lábára, ő azt veszi feleségül. Bement a szegényember házába is. Hanem a mostohaanyja bedugta Hamupipellét az ágy alá, ráborított egy tekenőt. Előhívja az édeslányát, s a leánynak adja a papucsot. Nem is lett rávaló az a papucs. Megragadott a mostoha egy kést, faragja ide, faragja oda a lány lábát, de mégsem lett jó a papucs. Egyszer csak megszólalt a kakas:

- Kukurikú, királyom fensége, a papucs gazdája a tekenő alatt!

- Hess el, kakas, mit jár a szád! Hess el innen!

- Nem, nem nézzük csak meg! - mondta a királylegény.

De a mostoha egyre faragta a leányának a lábát, hátha jó lesz a papucs. No, addig a királylegény felemelte a tekenőt. Mikor kihúzta onnétt a leányt, odaadta neki a papucsot, hát, mintha a lábára szabták volna. Azt mondja akkor a királylegény: - Na, ez a gazdasszonya ennek a papucsnak.

- Jaj, királyom fensége, nem látja, milyen hammas, milyen csúf? - mondta a bába.

- Nem bánom én, ha akármilyen is, én ezt viszem magammal.

Azt mondja akkor neki Hamupipelle:

- Álljon meg, királyom fensége, egy kicsit itt benn! Várjon csak!

Bement a diófácskába, felöltözött a rézgúnyába. Egyszerre lejött róla a hamu.

- Én voltam-e, királyom fensége?

- Magad voltál, magad!

Akkor vén bába a leányával úgy megijedt, hogy kezdte rázni a hideg. Második rendet is felöltötte, a megmutatta magát. Amikor a harmadik rend ruhát is felvette, s bement aranygúnyában, akkor mondta a királylegénynek:

- Na, királyom fensége, adja ide a papucsot! - felvette, illett a lábára nagyon.

A gonosz bába a leányával meghasadt mérgiben.

- Na, szívem szerelme, én a tied s te az enyém halálig. Magad jössz most velem!

- Én nem megyek, királyom fensége, amíg tizenkét szekeret nem hoz ide.

De hogy miért kellett az a tizenkét szekér? Tizenkét szekér gúnyát vettek ki a diófácskából. Csináltak egy nagy lagzit akkor, s ez mai napi is élnek, ha meg nem haltak.

Szeptember:

A NAP FÁJA

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy királyné. Ez a királyné halálos ágyán azt hagyta az urának, hogy csak annak adja a leányát, aki egy ágat hoz a nap fájáról. De azt is megmondotta, hogy azt az ágat csak félszemű ember hozhatja el.

A királykisasszony, mikor az anyja meghalt, már nagy, eladó leány volt, s a király mindjárt ki is hirdette az egész országban, hogy csak jöjjenek a félszemű emberek, s induljanak a nap fája után; amelyik megtalálja, s ágat hoz róla, azé lesz a királykisasszony.

Összegyűltek az országból mind a félszemű emberek, öregek, fiatalok; el is indultak a király parancsolatja szerint, be is jártak országot-világot, de egy sem talált a nap fájához. Legtöbben elkóboroltak mindenfelé, nem is kerültek vissza; akik meg visszakerültek, azoknak a király mind karóba húzatta a fejét. Az egész országban már csak egy félszemű legény volt, egy szegény özvegyasszony fia. Ezt, amíg lehetett, rejtegette az anyja, de erre is rátaláltak a király katonái, kihúzták a házából, vitték a király színe elé.

Hát elindult a szegény legény is nagy búsan, ment, mendegélt hegyeken-völgyeken, erdőkön-mezőkön átal, aztán egyszerre egy olyan magas hegynek ért a tetejére, hogy kalapjával szinte a csillagokat verte. Amint fölér a hegyre, látja, hogy ott fekszik egy sas, szárnya, lába el volt törve, nem tudott megmozdulni. Nézi, nézi a legény a madarat, megsajnálja, s gondolja magában, minek kínlódjék az a szegény madár, ő bizony agyonveri. Föl is kap egy követ, fejbe akarja dobni a madarat, de az megszólal:

- Ne üss agyon, te szegény legény, inkább adj ennem-innom, hogy erőre kapjak, s bizony nem bánod meg a jóságodat.

A legény mindjárt eldobta a követ, a kulacsából megitatta a madarat, a tarisznyájából megetette. Aztán szedett mindenféle csudafüveket, azoknak a levével megkenegette a sas szárnyát, lábát, s két-három nap sem telt bele, erőre kapott a sas, lábra állott, a szárnyát megcsattogtatta, hogy csak úgy zúgott belé a levegő.

- No, te legény - mondotta a sas -, jótétel helyébe jót várj. Meggyógyítottál, kívánj akármit, megteszem.

Mondja a legény, hogy miben jár.

- Hiszen az Isten volt veled, hogy nem ütöttél agyon - mondotta a sas -, mert úgy tudd meg, hogy én a napkirály madara vagyok, most is miatta esett a szerencsétlenségem. Megparancsolta, hogy raboljam el a felhőkirály leányát, de rajtakapott a felhőkirály, mikor éppen megragadtam a leányát, s úgy lecsapott az országából, hogy lábam, szárnyam eltörött. De visszamegyek másodszor is, mert addig a gazdám szeme elé nem kerülhetek, míg a felhőkirály lányát el nem raboltam. Hát csak gyere velem, ülj a hátamra, elviszlek felhőországba; mikor odaérünk, aranyos kígyóvá változtatlak téged, s éppen amellett a fa mellett doblak le, ahol a királykisasszony szokott üldögélni; ő majd bizonyosan utánad szalad, én meg előröppenek a búvóhelyemről, fölkapom őt, fölkaplak téged is, s meg sem állunk a napkirály országáig.

Úgy is tettek, ahogy a sas mondotta. Ráül a legény, a sas felemelkedik, elrepül nagy szárnycsattogtatással, s egy szempillantás alatt megérkeznek a Felhőországba, ott is a felhőkirály kertjébe.

Hát a királykisasszony csakugyan ott ült egy rengeteg nagy fa alatt. Visszafordul a sas, rálehel a legényre, s az abban a pillanatban aranyos kígyóvá változik, aztán csak lesiklik a sas hátáról, be a felhőkirály kertjébe, s gyorsan elkereng a fa előtt. Meglátja a királykisasszony, elsikoltja magát nagy örömében, szalad a kígyó után, hogy megfogja, s mikor éppen a kert végéhez ért, a kerítés aljából előugrott a sas, felkapta a királykisasszonyt, fel az aranyos kígyót, s repült, mint a szél, még annál is sebesebben, a napkirály országába. Mire odaért, az aranyos kígyóból ismét legény lett, s mikor meglátta a napkirály országát, a szeme-szája tátva maradt a nagy csudálkozástól. Színarany palotában lakott a napkirály, gyémánt volt minden ablaka, fák, füvek s minden, amit látott, arany s gyémánt vala. De bezzeg nem búsult a királykisasszony sem, mikor meglátta, hogy milyen szép országba hozta a sas. Hát még amikor meglátta a napkirályt.

Na, fölvezeti a napkirály a királykisasszonyt a palotába, s ment utána a sas is s azzal a legény.

Mondotta a sas:

- Felséges királyom, én elhozám neked a felhőkirály leányát, hanem e nélkül a félszemű legény nélkül nem lettem volna képes. Ez a legény azért jött, hogy adj neki egy ágat a nap fájából.

- Hogyne adnék - mondotta a király.

Kimennek a kertbe, ott a nap fájáról letör egy ágat a legény. De még olyat se látott világon való életében: arany volt a levele, gyémánt a virága. Azt mondta a sas:

- No, legény, vigyed az ágat. Tudd meg, hogy ezzel csak meg kell legyinteni a halottat, s egyszeriben feltámad.

Elbúcsúzik a legény a sastól, megy haza nagy örömmel, viszi a királynak az ágat, s mondja, hogy milyen csudaereje van annak.

- Hej, Istenem - örvendezett a király -, most már tudom, miért hagyta meg halálos ágyán a feleségem, hogy a nap fájáról ágat hozassak!

Mindjárt mentek a temetőbe, kiásták a királyné koporsóját, s ím, csakugyan, amint szelíden meglegyintették az arcát az ággal, felnyitotta a szemét, elevenné vált: hétszerte szebb volt, mint annak előtte. De bezzeg volt öröm. Még aznap megtartották a lakodalmat: a királykisasszony felesége lett a félszemű legénynek, s ma is élnek, hogy ha meg nem haltak.

Az égig érő fa

Volt, ahol volt, nem tudom, merre volt, de valahol mégis volt, volt egyszer egy öreg király, s annak egy igen-igen szép leánya. Bezzeg volt is kérője a királykisasszonynak, de mennyi! A világ minden tájékáról jöttek az öreg király udvarába dali királyfiak, mindenféle hecke-ficki hercegek, de a királykisasszonynak egy sem tetszett. Azt mondta valamennyinek, hogy ő, míg a világ világ lesz, férjhez nem megy, el nem hagyja az ő édes apjaurát. Az öreg király örült is, búsúlt is ezen a beszéden. Örült, mert erősen szerette egyetlen leányát; búsúlt, mert elgondolta, hogy ha meghal, árván marad ez a gyenge virágszál, s az a sok haragos királyfi még elveszi tőle az országot. Mondta is sokszor a leányának:- Gondold meg jól a dolgot, édes leányom! Mi lesz veled, ha én meghalok?A királykisasszony nem szólt ilyenkor semmit, csak kiment a virágoskertbe, amilyen szépséges kert nem volt a világon. Ott sírdogált, kesergett magában: "Istenem, Istenem, hogy hagyjam itt ezeket a szép virágokat!"De nem csak a virágokat sajnálta a királykisasszony. Volt a kert kellős közepén egy fa - hiszitek, nem hiszitek -, éppen az égig ért. Ő bizony nem megy férjhez, mert szentül tudja, hogy ilyen kert s ilyen fa kerek e világon nincs!- Ne félj, ne félj, kis kertecském, ne félj, ne félj, égig érő fám, nem hagylak el soha az életben! - mondotta a királykisasszony.Haj, kerekedék nagy, erős fergeteg, ahogy ezt mondá, felkapta, megforgatta, s úgy fölrepítette a magas levegőégbe, hogy híre-pora sem maradt a kertben. Nem búcsúzhatott el szegény feje sem az apjától, sem a virágoskertjétől. Egy szempillantás múlva elpusztult a fergeteg, sütött a nap nagy hevesen, s amennyi virág volt a kertben, mind lekajladt, elhervadott, mintha forró-meleg vízzel leöntötték volna. Lemegy az öreg király a kertbe, látja a rettentő nagy pusztulást, kiabálja a leányát:- Hol vagy, leányom, hol vagy?! - de kiabálhatott, a királykisasszony nem felelt.Összeszaladtak az udvarbéliek, keresték, tűvé tették a kertnek, az udvarnak, a palotának minden zegét-zugát, de sehol nem találták.

- Bizonyosan elrabolták - mondá egyik-másik.- Talán bizony a föld nyelte el! - találgatták az emberek.Sírt az öreg király, mint egy kicsi gyermek, majd megszakadt a szíve a nagy, erős bánattól. Kerestette, kurrentáltatta az egész országban, még azon túl is, egyetlen leányát s fele királyságát ígérte annak, aki visszahozza. De azt ugyan kereshették, meg nem találták.Na, telt-múlt az idő. Egyszer a király azt látja álmában, hogy leányát, mikor az a nagy fergeteg volt, a forgószél felkapta, felvitte az égig érő fára, ottan is a kilencfejű sárkány várába. Ha meg nem szabadítják, a sárkány még feleségül veszi. Még csak ez volt az igazi búbánat. Mert az égig érő fának - csak tudjátok meg - akkora levelei voltak, hogy mindenikben elfért egy ország. Hát aztán ki tudná azt megmondani, hogy melyik levélen van a kilencfejű sárkány vára!Mindegy, na. Megint kihirdették, hogy a királykisasszonyt az égig érő fára vitte a forgószél, ott van a kilencfejű sárkány várában, s aki onnét lehozza, annak adja a király a lányát s fele királyságát, holta után az egészet!Hiszen csak ki kellett ezt hirdetni, jöttek a királyfiak, hercegek, grófok, bárók s minden nemzetségbéli vitézek, csak úgy nyüzsögtek az udvarban. Jöttek bizony, de lefittyent orral el is mentek, mert a fának még a közepéig sem tudtak felmászni: nagy szégyenkezéssel visszafordultak. Volt az udvarban egy kis kondásfiú, aki sokszor látta föl s lemászni a cifra gúnyás vitézeket.- Istenem - sóhajtott a fiú -, ha megengedné a király, én is szerencsét próbálnék!Ahogy ezt mondá, csak hozzá dörgölődzik egy kis malacka, s azt mondja neki:- Hallod-e, te kondásfiú! Te mindig jó voltál hozzám, mostan meghálálom. Menj a királyhoz, s jelentsed, hogy te fölmászol az égig érő fára, s le is hozod a királykisasszonyt. Hanem kívánd tőle, hogy elébb ölesse meg a csonka szarvú bivalyt, s csináltasson bőréből hét pár bocskort s hét rend gúnyát! Te aztán addig menj fölfelé, míg a hét pár bocskor s hét pár gúnya le nem szakad rólad. Akkor érsz egy elényúló ághoz, azon menj végig, lépj rá az első levélre: azon van a kilencfejű sárkány vára. Egyebet nem mondok, a többi a te dolgod. A kis malac hirtelen bévegyült a csorda közé, egy szót sem szólt többet, azt is lassan mondta. A kondásfiú pedig gondolta magában: egy életem, egy halálom, Isten neki, megpróbálom, s ment egyenesen a király elé. Köszönt illendőképpen s elmondá mit akar.Hej, csak hallottátok volna, mekkorát kacagott a király! A szívét facsarta a nagy búbánat s keserűség, de mégsem tudá megállani a kacagást.- Mit mondasz te, emberizink, te?! - kérdezte a kondásfiútól, mintha nem jól hallotta volna, amit az előbb mondott.- Én azt, fenséges királyom, életem, halálom kezébe ajánlom, hogy felmászok az égig érő fára, s vissza nem jövök királykisasszony nélkül.Ott ült a király mellett az udvari bolond is. Kérdi tőle a király:- No, te bolond, hát te mit szólsz ehhez a bolond beszédhez?- Azt - mondá a bolond -, hogy fogadd fel ezt a macskabékát vicebolondnak.De már erre megmérgelődött a kondásfiú. Azt mondta a királynak:- Felséges királyom, ne hallgasson a bolondra, mert bolond likból bolond szél fú. Ölesse le a csonka szarvú bivalyt, csináltasson nekem hét pár bocskort s hét rend gúnyát, s húzassa a fejemet karóba, ha a királykisasszony nélkül visszatérek!"Hm, - gondolá a király -, ez már mégsem tréfabeszéd!" Azt mondta hát a kondásfiúnak:- Jól van, fiam János, úgy lesz, ahogy kívánod, de azt megmondom, úgy essél le a fáról, hogy törjék is ki a nyakad, mert különben a hóhérral töretem ki.János megköszönte a király jókívánságát, s ahogy kész volt a hét pár bocskor s hét rend gúnya, egy nagyot fohászkodott, kicsi baltáját belevágta a fába, nekilódult a nyelénél fogvást, azután feljebb vágta baltáját, s egy szempillantás múlva úgy elveszett a rengeteg nagy levelek közt, hogy emberi szem nem látta többet.Hét nap s hét éjjel folyton-folyvást mászott, kapaszkodott, rugaszkodott, hol itt lógott, hol ott lógott, míg a hetedik pár bocskor s a hetedik rend gúnya is le nem szakadt róla. Ekkor - éppen ahogy a malacka elémondotta - egy végtelen hosszú eléhajló ághoz ért. De az az ág olyan vékony volt, mint a karom, még annál is vékonyabb. Nem sokat gondolkozott: hasra feküdt, s úgy csúszott elébb, elébb. Hajladozott az ág erre, hajladozott arra - hej, ha letörik! -, ízzé-porrá törik minden csontikája!"János, János, térülj vissza!" - mondogatta magában, de ezt csak úgy mondta, ő bizony nem térül vissza, ha már eddig eljött. Ahol, ni! Már itt is van az ágnak az első levele, éppen csak egy jó ugrásra tőle. Nekifohászkodott, behunyta a szemét - szervusz, világ! -, ráugrott a falevélre, hogy csak elterült rajta, mint egy kecskebéka. No, csakhogy itt van!Bezzeg elállt szeme-szája, mikor széjjelnézett. Hát itt éppen olyan ország van, amilyen odale. Volt itt minden: erdő, mező, falu, város, patak, folyó, tenger, csak embert nem látott, de akkorát sem, mint egy ütés tapló.Ment, mendegélt János erdőkön, mezőkön, hegyeken, völgyeken által, s a hetedik napon egy gyémántpalotához ért. No, hanem ilyen palotát sem látott még. Kakassarkon forgott, hétezer ablaka, s hétezer garádicsa volt. De olyan sebesen forgott, mint a forgószél, még annál is sebesebben. Mire egy garádicsra rá akart lépni, már a más oldalon forgott az, s ha nekiszökött, úgy visszaesett, hogy döngött a föld alatta.- Úgy-é - rikkantott János nagy mérgesen -, nekem is van eszem, hé! - Fogta a baltáját, hirtelen belevágta egy garádicsba, s annál fogvást szépen fölsétált a gyémántpalotába.Hát a királykisasszony már messziről szaladt elébe nagy lelkendezéssel.- Jaj, édes kicsi Jánoskám, hogy jövél ide, ahol a madár sem jár?!Mondá János:- Azt bizony ne kérdezgesse a kisasszony, hanem jöjjön velem az édesapjához!- Jézus Mária, Szent József! Ki se ejtsd többet a szájadon, mert ha meghallja a kilencfejű sárkány, vége az életünknek.Jött is a sárkány egyszeribe, szakadt a láng mind a kilenc szájából. Kérdi a királykisasszonyt:- Hát ez az emberizink mit keres itt?- Ó, lelkem, sárkányom - könyörgött a királykisasszony -, ne bántsd ezt a fiút! Az én kicsi inasom volt, s feljött utánam, hogy engem szolgáljon.- Jól van, jól - morrogott a sárkány -, meghagyom az életét, de majd én is adok neki dolgot, hadd látom, fele kár-e vagy egész, amit eszik.Volt a sárkány istállójában egy girhes-görhes, sánta ló, s a sárkány azt parancsolta Jánosnak, hogy csak kúrálja ezt a lovat, de úgy kúrálja, hogy ha valamit kér tőle, mindég egyebet adjon neki, máskülönben az életével játszik."Hiszen ez könnyű dolog!" - gondolta János, s mindjárt ment az istállóba. Na, még ilyen lovat sem látott, amióta a világon van. Csak a csontja meg a bőre volt, s a lábára sem tudott állani, feküdt a hídláson, s nyögött szegény pára, nyögött keservesen. Jánoska sarjút tett elébe, de rá se nézett. Zabot vitt neki, az sem kellett. Biztatta jó szóval:- Egyél te szegény pára, egyél! - de egy szál sarjú, egy szem zab nem sok, annyit sem evett.Egyszer csak megszólal a ló:- Látom, hogy jó szíved van, te fiú, de hiába kínálsz engem sarjúval, zabbal, ez nem nekem való. Égő parázs az én abrakom, de a gazdám nem ad. Azt akarja, hogy megdögöljek, mert csak én tudom a titkát: hogy s mint lehetne őt elpusztítani.- Hát mit adjak? - kérdezte Jánoska.- Égő parazsat, fiam, de sokat.- Igen, de a sárkány azt mondta, hogy mindig mást adjak, mint amit kívánsz.- No bizony, ha mást adsz, nem is viszed haza a királykisasszonyt. - mondotta a ló.Egyéb sem kellett Jánoskának. De már akkor ad ő mindent, amit a ló kíván. Mondta is a lónak:- Na, te szegény pára, kívánj akármit, megteszem!Mondá a ló:- Csak azt kívánom, hogy vasárnap, mikor a sárkány a kisasszonnyal templomba megy, te maradj itthon, a favágón gyújtsd meg a kazlat, a többit csak bízd rám.Alig várta János, hogy templomba menjenek, meggyújtotta a kazlat, s mikor leégett, vitt a lónak egy lapát parazsat. Még meg sem szusszant, mind egy falásig megette, s abban a minutában lábra is állott. Ment egyenesen az udvarra, s ott azt a temérdek sok parazsat megette, de úgy, hogy még a hamut sem hagyta meg. Jánoskának a szeme-szája elállott a nagy álmélkodástól. De hát még akkor ámult-bámult istenigazában, mikor nézi, nézi, s hát látja, hogy a ló szőre ragyog, mint az arany, a bordája egy sem látszik, s nem is négy lába van ennek a lónak, hanem öt.Megrázkódott, nagyot fújt a ló most, de bezzeg káprázott Jánoskának a szeme. Olyan gyönyörűséges aranyszőrű paripa lett belőle, hogy a napra lehetett nézni, de már aztán erre nem. Azt mondta Jánoskának:- Na, te legényke, jótétel helyébe jót várj! Hallgass reám! Szaladj le a pincébe, van ott egy nyereg, egy kantár s egy kard, hozd fel hamar!Szaladt Jánoska a pincébe, veszi a nyerget, kantárt, kardot, de mikor éppen ki akart serdülni az ajtón, jő a sárkány nagy derendóciával, megállítja Jánoskát.- Megállj, hé! Hová viszed ezt a lószerszámot? Meghalsz most, de mindjárt!Ki is kapta egybe Jánoska kezéből a kardot, s le akarta nyisszenteni a nyakát.- No, te emberizink - mondotta a sárkány -, búcsúzz az élettől, mert megcsaltál!- Ne ölj meg, hagyd meg az életemet - könyörgött Jánoska -, nem csallak meg többet!- Megöllek, te emberizink, hanem elébb még megiszunk egy kupa bort a bűneidért!Mindjárt eresztett egy kupa bort a legnagyobb hordóból, töltött magának s Jánosnak is, aztán biztatta:- Igyál, te emberizink, többet úgysem iszol.Ittak egyet, de Jánoska csak könyörgött tovább:- Hagyd meg az életemet, kilencfejű sárkány, nem csallak meg többet!Mondá a sárkány:- Nem hiszek neked, János, de igyunk még egy kupa bort az én bűnömért is.Ittak még egy kupa bort. Hát - Uram, Jézus Krisztus! - egyszerre csak elkezdett táncolni a sárkány, nagyokat rikkantott: "lábam ide, nem oda!" - s addig ide, addig oda, elterült a földön, s aludt, mint a bunda.De bezzeg szaladt Jánoska esze nélkül! Jól levághatta volna a sárkánynak mind a kilenc fejét, de már az udvaron volt, mikor erre gondolt. Mondja az ötlábú lónak az esetét.- Csak hamar nyergelj s kantározz; jól tetted, hogy nem nyúltál hozzá - mondá a ló. - Mikor egy fejét levágtad volna, egyszeribe felébred, s vége lett volna az életednek.Jánoska hirtelen fölnyergelte az ötlábú lovat, fölpattant rá, s csak azután kérdezte:- Hát aztán hová s merre, édes lovam?- Az erdőbe, kicsi gazdám. Ott van egy vaddisznó, annak a fejében egy nyúl, a nyúl fejében egy iskátulya, iskátulyában kilenc lódarázs. Ebben a kilenc lódarázsban van a kilencfejű sárkány ereje, ha ezeket elpusztítjuk, annyi ereje sem lesz a sárkánynak, mint egy szopós gyermeknek.Eközben elindult a ló sebes vágtatással, s mire Jánoska egyet szólhatott volna, ott is voltak az erdőben.- No, kicsi gazdám, itt vagyunk. Ahol ni, már jő is a vaddisznó.Jött bizony, egyenest nekik tartott. Vicsorgatta az agyarát, felállott a két hátulsó lábára, s úgy rugaszkodott nekik, hogy levágja. De az ötlábú lónak nem hiába volt öt lába, úgy ódalba rúgta a vaddisznót az ötödik lábával, hogy egyszeribe felfordult. Nosza, Jánoskának is megjött a kurázsija, kirántotta a kardját, s úgy találta fejbe vágni a vaddisznót, hogy csak kétfelé vált a feje, s uccu neki! kiugrott belőle egy nyúl. Hipp-hopp utána! Szaladt a nyúl, mint a szél, de még sebesebben az ötlábú ló, s mikor utolérte, úgy megrúgta az ötödik lábával, hogy a szegény nyulacska mindjárt szörnyethalt. Jánoska most már leszállott a lóról, kettéhasította a nyúl fejét, s hát csakugyan benne volt az iskátulya, iskátulyában is benne kellett lenni a darazsaknak, mert zúgtak, dongtak, zakatoltak benne, mintha ördög bújt volna beléjük. Jánoska nem sokat teketóriázott, letette az iskátulyát egy lapos kőre, vett egy másik lapos követ, s azzal úgy ráütött az iskátulyára, hogy se iskátulya, se darázs.- No, kicsi gazdám - mondá az ötlábú ló -, most már mehetünk haza bátran, ne félj a kilencfejű sárkánytól.Hát csakugyan, amikor hazaértek, ott feküdt a sárkány a pincében, annyi ereje sem volt, mint egy beteg légynek.- Megöléd az erőmet, úgy-é? - mondá Jánoskának, mikor meglátta.- Meg én, de megöllek most téged is, a királykisasszonyt pedig hazaviszem.- Ne ölj meg! - könyörgött a sárkány. - Vidd haza a királykisasszonyt, s vele ami kincset találsz, mind elviheted.- Nem kell nekem a te kincsed - mondá Jánoska, s levágta a sárkánynak mind a kilenc fejét, nehogy többet lábra állhasson.Azzal szaladt fel a királykisasszonyhoz, s elbeszélte, hogy mi mindent nem csinált, amióta nem látták egymást.- Jaj, lelkem, Jánoskám - örvendett a királykisasszony -, nem is leszek én másé, csak a tied, akár itt maradunk, akár hazamegyünk!Azt mondá Jánoska:- De bizony itt nem maradunk, majd csak visszamegyünk valahogy.Meghiszem azt, ha olyan könnyű lett volna! De csak most jutott eszébe Jánoskának, hogy milyen vékony ágon csúszott ő ide. Ő csak visszacsúsznék valahogy, de a királykisasszony leszédül az ágról, bizonyosan leszédül.Mit csináljak? mit csináljak? - tűnődött, búcsálódott Jánoska, s sétált föl s alá az udvaron nagy búsan. Egyszerre csak elébe áll az ötlábú ló, s kérdi:- Min szomorkodol, kicsi gazdám?Mondja Jánoska, hogy min szomorkodik.- Azon bizony egyet se szomorkodj, hallod-e! Üljetek fel a hátamra, s a többit bízzátok reám!No, ha úgy, hát fel is ültek az ötlábú ló hátára.- Most hunyjátok be a szemeteket! - mondá a ló.Behunyták.- Most nyissátok ki!Kinyitották.Hát ott vannak az öreg király udvarában. Mentek föl a palotába, egyenest a király szobájába.Hej, Istenem, az öreg király már halálán volt, de mikor meglátta a leányát, felszökött az ágyból, s ha meg nem fogják, mindjárt táncra kerekedik. Egyszeribe papot hívatott, s a fiatalokat összeadatta. Csaptak hét országra szóló lakodalmat. Hét nap s hét éjjel folyton-folyvást ettek-ittak, táncoltak. Én is ott voltam, s addig táncoltam, míg a sarkam hátrafordult, aztán megfutamodtam hátrafelé, s úgy elszaladtam eléfelé, hogy mézeskaláccsal sem tudtak visszacsalogatni. Aki nem hiszi, járjon utána.

Február:

KIRÁLYLÁNY A LÁNGPALOTÁBAN

Volt egyszer egy szegény ember, annak annyi gyermeke volt, mint a rosta lyuka, és a falujának minden lakosát meghívta már komának. Mikor tehát megint kisfia született, kiült az ország­útra, hogy az első arra jövőt megkérje, legyen a komája. Akkor egy szürke kabátos öregember jött arra az úton, azt kérte meg, s az öreg szívesen el is fogadta a meghívást, elment vele, és segített megkeresztelni a fiúcskát. Ez az öregember egy borjas tehenet ajándékozott a szegény embernek; az a borjú ugyanazon a napon jött a világra, amelyiken a fiú született, és a homlokán elöl aranyos csillag volt. Azt mondta az öregember, hogy ez a borjú legyen a kisfiúé.

Mikor a fiúcska felcseperedett, mindennap kiment az időközben hatalmas bikává fejlődött állattal a legelőre. A bika beszélni is tudott, és mikor felértek a hegytetőre, így szólt a fiúhoz:

- Te csak maradj itt, és aludj egyet. Közben én majd keresek magamnak legelőt.

Amint a fiút elnyomta az álom, a bika villámnál is sebesebben felvágtatott a nagy égi legelőre, ahol arany csillagvirágokat evett. Naplementekor visszasietett, felkeltette a fiút, és aztán együtt hazamentek. Így történt ez mindennap, míg csak a fiú húszéves nem lett.

Akkor egy napon így szólt hozzá a bika:

- Most ülj föl a két szarvam közé, és én elviszlek a királyhoz. Akkor aztán kívánd azt tőle, hogy adjon neked egy hét sing hosszú kardot, és mondd, hogy ki akarod szabadítani a lányát.

Hamarosan megérkeztek a királyi várhoz. A fiú leszállt a bika hátáról, a király elé járult, és elmondta, miért jött. A király szívesen átadta a kért kardot a pásztorfiúnak, de nemigen reménykedett abban, hogy a leányát viszontlássa, mert már sok bátor ifjú próbálkozott a kiszabadításával, de hiába. Ugyanis egy tizenkét fejű sárkány rabolta el a leányt, és ez a sárkány nagyon-nagyon messze lakott, ahova senki sem tudott eljutni. Az odavezető úton először is egy áthághatatlan óriás hegység terült el, másodszor egy széles, viharos tenger állta útját az oda igyekvőknek, har­mad­szor pedig: a sárkány egy lángpalotában lakott. Még hogyha sikerül is valakinek átjutnia a hegységen és a tengeren, akkor sem tudott volna áthatolni a hatalmas lángokon, és ha mégis valami csoda folytán átjutott volna a tűzön, akkor a sárkány végzett volna vele. Ahogy a fiú megkapta a kardot, felült a bikája szarvai közé, és egyetlen pillanat alatt a hatal­mas hegyláncnál termettek.

- Na, itt aztán nyugodtan visszafordulhatunk - mondta a fiú a bikának, hiszen lehetetlennek tartotta, hogy átjuthassanak ezen az akadályon. A bika azonban azt felelte:

- Várj csak egy pillanatig! - és azzal letette a fiút a földre. Alighogy ez megtörtént, nekiiramo­dott, és hatalmas szarvaival az egész hegyláncot félretolta, így azután tovább tudtak menni.Akkor a bika újra szarvai közé ültette a fiút, és hipp-hopp, ott termettek a tenger partján.

- Na, most aztán vissza is fordulhatunk! - mondta a fiú. - Hiszen ezen a viharos tengeren senki emberfia át nem tud kelni!

- Várj csak egy pillanatig - felelte a bika -, és kapaszkodjál meg jól a szarvamban.

Azzal lehajolt a víz színéhez, és elkezdett inni. Felitta az egész tengert úgy, hogy száraz lábbal átkelhettek rajta, mint valami legelőn. Nemsokára meg is érkeztek a lángpalotához. De már itt messziről olyan hőség áradt feléjük, hogy a fiú nem bírta kiállni.

- Állj meg! - kiáltotta oda a bikának. - Ne menj tovább, mert mind a ketten elégünk! 

A bika azonban egészen közel futott a lángokhoz, és egyszerre csak az egész tengervizet, amelyet előzőleg felhörpintett, a lángokra zúdította úgy, hogy azok nyomban kialudtak, és ezáltal olyan áthatolhatatlan füst keletkezett, hogy az egész égboltot elborították a füstfelhők. Egyszer csak aztán dühtől tajtékozva kirohant a szörnyű füstből a tizenkétfejű sárkány.

- Na, most aztán rajtad a sor - szólt a fiúhoz a bika. - Jól vigyázz, hogy a szörnyetegnek mind a tizenkét fejét egyetlen csapással levágjad!

A fiú összeszedte minden erejét, két kezébe fogta a hatalmas kardot, és olyan hirtelen vágással találta el a hatalmas szörnyeteget, hogy valamennyi feje egyszerre lehullott. De a sárkány törzse még mindig ott vonaglott, úgy, hogy a föld is rengett belé. A bika azonban fölkapta a szarvára a sárkány törzsét, és úgy felhajította a felhők közé, hogy nyoma sem látszott többé. Aztán így szólt a fiúhoz:

- Én elvégeztem a feladatomat. Most eredj be a palotába. Ott megtalálod a királyleányt, vezesd őt vissza az apjához! Ezzel elfutott az égi legelőre, és a fiú soha többé nem látta. A fiú pedig megtalálta benn a kastélyban a királyleányt, aki végtelenül boldog volt, hogy meg­sza­badult az undok sárkánytól. Hazamentek a lány édesapjához, megülték a lakodalmat, s nagy volt az öröm az egész birodalomban.

November: Szélike királykisasszony

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyen is túl, hol a kis kurta farkú malac túr, volt egy király, annak egy fia, János volt a neve.

Azt mondja egyszer a király a fiának, aki serdülő legényecske volt:

- Eredj, fiam, láss országot-világot, hadd pallérozódjál! Úgy lesz belőled derék ember.

Kétszer sem mondotta ezt János királyfi, tarisznyát vetett a nyakába, botot a kezébe, elbúcsúzott apjától, anyjától, s ment hetedhét ország ellen. Amint megy, mendegél, találkozik az úton egy rettentő hosszú, vékony emberrel. Köszönti a királyfi, a hosszú ember fogadja. Nézte, nézte János királyfi a hosszú embert, s szeme-szája tátva maradt a nagy, erős csodálkozástól, mert ő még ilyen hosszú embert nem látott. Kérdezte:

- Ki vagy te, mi vagy te, mi a mesterséged?

Felelte a hosszú, vékony ember:

- Az én nevem: Villámgyors. Olyan sebesen tudok futni, mint a villámlás, még annál is sebesebben.

- No, azt szeretném látni - mondja a királyfi.

Még jóformán ki sem mondja, eléugrik a bokrok közül egy szarvas. Uccu! utána Villámgyors, egyet szökik, kettőt ugrik, s utoléri a szarvast.

Mondja a királyfi:

- Már most csakugyan elhiszem, hogy oly sebesen tudsz futni, mint a villámlás. Gyere velem, legyünk kenyeres pajtások, bizony nem bánod meg.

Kezet csapnak, barátságot fogadnak, mennek ketten tovább.

Amint mennek, mendegélnek, látják, hogy egy rettentő széles vállú ember feküdt egy nagy hegynek, s azt emelgeti. Odamennek, köszönti a királyfi, s kérdi a széles vállú embert:

- Hát te ki vagy s mi vagy, atyafi?

Feleli a széles vállú ember:

- Én Hegyhordó vagyok. Nincs az a nagy hegy, hogy a vállamon el ne vigyem.

Mindjárt fel is kapta azt a hegyet, s vitte a vállán, mintha csak egy zsák búza lett volna.

- Ejnye, atyafi - mondja a királyfi -, nem csapnál fel közénk kenyeres pajtásnak?

- Jó szívvel - mondotta Hegyhordó.

Azzal kezet csaptak, s mentek tovább hárman. Mentek, mendegéltek, s beértek egy rengeteg erdőbe. Hát ott egy rengeteg széles mellű ember csak ráfúj a fákra, rettentő szél kerekedik, s a fák szörnyű nagy recsegéssel-ropogással dőlnek ki tőből.

Megállanak a kenyeres pajtások, szemük-szájuk tátva maradt a csodálkozástól, még ilyet sem láttak világéletükben. Kérdi a királyfi:

- Hát te ki vagy s mi vagy? Mi a mesterséged?

Mondja a széles mellű ember:

- Én Fúvó vagyok, s egy fuvintásomra a legnagyobb ház is összedől, s a legnagyobb fákat is pozdorjává töröm.

- Ejnye - mondja a királyfi -, éppen nekünk való ember vagy, állj közénk kenyeres pajtásnak.

Mindjárt kezet csapnak, nagy barátságot fogadnak s mentek tovább. Most már voltak négyen.

Mennek, mendegélnek, s találkoznak az úton egy nyilas emberrel. Köszönti a királyfi, s kérdi tőle:

- Hát te ki vagy, mi vagy, mi a mesterséged?

Mondja a nyilas ember:

- Én Jóltaláló vagyok, a borsószemet úgy ellövöm akárkinek a tenyeréről, hogy a tenyerének semmi baja nem lesz.

- Próbáljuk meg! - mondja a királyfi.

Volt a nyilas embernél egy szem borsó, azt a királyfi a tenyerén kitartotta, s a nyilas ember csakugyan úgy ellőtte, hogy a királyfi tenyerét a nyíl még csak nem is súrolta.

Na, kezet csap a királyfi Jóltalálóval is, s mentek tovább öten. Amint mennek, mendegélnek, találkoznak egy kicsi, zömök emberrel. Köszönti a királyfi, s kérdi:

- Hová, merre, földi? Ki s mi vagy, mi a mesterséged?

Felelt a kicsi, zömök ember:

- Az én nevem Péter, s ha a fejemet a földre teszem, mindent tudok, amit az emberek gondolnak s cselekszenek, akármilyen messzire vagyok tőlük.

Megörvend a királyfi Péternek, erősen megbarátkoznak, s ment Péter is velük. Most már voltak hatan, mind kenyeres pajtások. Mentek, mendegéltek hetedhét ország ellen, s addig mentek, mendegéltek, amíg éppen Tündérországba nem értek.

Volt Tündérország királyának egy gyönyörűséges szép leánya, akinél szebbet a világ nem látott, s aki olyan sebesen tudott szaladni, mint a szél. Nem is volt más az ő neve: Szélike királykisasszony.

Egyszer kihirdetteti a király az országában, még azon is túl, hogy annak adja a leányát, aki a futásban elhagyja, de úgy próbáljon szerencsét akárki, hogyha leányát el nem tudja hagyni, karóba kerül a feje.

Hiszen próbáltak szerencsét királyfik, hercegek, grófok, bárók s válogatott cigánylegények, de karóba is került a feje valamennyinek.

Hallják ezt a kenyeres pajtások, fölmennek mind a királyhoz, s ott előretaszigálják Villámgyorsat, hogy hát ez a pajtásuk szerencsét próbálna.

- Jól van - mondja a király -, csak próbálj, kilencvenkilenc legénynek karóban a feje, a századik lesz a tied.

Tenger nép gyűlt a király udvarába, hadd lássák, melyik tud jobban futni, Szélike-e, vagy az a hosszú, langaléta ember?

Megfutamodik Szélike, utána Villámgyors, egyet ugrik, kettőt szökik, s úgy elhagyta Szélikét, hogy az nagy, erős szégyenében keservesen sírni kezdett.

Azt mondja a király Villámgyorsnak:

- Hiszen sebesebben futottál, az igaz, de bizonyosan valami baja van a leányomnak. Tegyünk holnap még egy próbát.

Futnak másodszor is, de Villámgyors most is úgy elhagyta Szélikét, hogy Szélike még nyomába sem ért. Hej, istenem, szégyellette magát a királykisasszony erősen, sírva szaladt a palotába.

- No, fiam - mondja a király Villámgyorsnak -, látom, hogy most is jobban futottál, mint a leányom, de harmadik az isten igaza, fussatok harmadszor is.

Ezalatt Szélike királykisasszony egyet gondolt, s Villámgyorsnak egy gyönyörű szép gyémántgyűrűt küldött ajándékba. Örült Villámgyors az ajándéknak, mert nem tudta, hogy miféle gyűrű az. Afféle gyűrű volt az, hogy aki az ujjára húzta, mikor menni akart, a földbe gyökeredzett a lába. No de ha Villámgyors nem tudta ezt, bezzeg tudta Péter, mert ő a földhöz nyomta a fejét, s megtudta, hogy min jár a Szélike esze. Mindjárt szólott Jóltalálónak, hogy mikor Villámgyors kiáll futásra, lője el a gyűrű fejét, mert abban van a varázs.

Na, elkövetkezik a harmadik nap. Kiáll Szélike s Villámgyors egymás mellé. Megfutamodik Szélike, futna Villámgyors is, de nem tud. Állott egy helyben, mintha odacövekelték volna.

Abban a szempillantásban Jóltaláló megcélozza a gyűrű fejét, ellövi, s hát indul Villámgyors, szalad, mint a villámlás, s harmadszor is elhagyta a királykisasszonyt.

Sírt a királykisasszony, majd fölvetette a méreg s a bosszúság. Hogy az a hosszú, vékony ember így csúffá tegye! Most már akár akar, akár nem, hozzá kell menni feleségül. Pedig úgy láttam, mint ma, a királykisasszonynak János királyfin akadt meg a szeme. Bizony nem bánta volna, ha ez hagyja el a futásban.

Bezzeg megörült, mikor a kenyeres pajtások fölmentek a királyhoz, s azt mondotta Villámgyors, hogy nem kell neki a királykisasszony, csak annyi aranyat s ezüstöt adjon neki, amennyit Hegyhordó el bír vinni.

- Adok én jó szívvel - mondotta a király -, nem annyit, de többet, mint amennyit egy ember elbír.

Megtöltetett hat szekeret arannyal-ezüsttel színig.

- Itt van, vigyed, ha bírod!

Fölkapja Hegyhordó a hat szekér aranyat s ezüstöt, de annyi volt neki, mint másnak hat zacskó arany. Hozatott a király még hat szekér aranyat s ezüstöt: meg se kottyant Hegyhordónak.

No, már ennél több aranya s ezüstje a királynak sem volt. Akkor összeszedték, ami drágaság csak volt a palotában. Aranytálakat, tányérokat, késeket, villákat, kanalakat s mindent. Mikor mind felszedte Hegyhordó, mondta:

- No, most elég!

Elmentek a kenyeres pajtások, de alig mentek el, a király erősen megbánta, hogy ezeknek a jöttment embereknek azt a rengeteg sok kincset odaadta. Gondolkozott, okoskodott, törte a fejét, hogy tudná valamiként visszaszerezni. Egyet gondol, s utánuk szalasztja Szélikét, hadd menjen velük, mintha elrabolták volna, akkor aztán utánuk küld egy regiment katonát, s Szélikét meg a tenger kincset is visszahozatja.

Hiszen Szélikének sem kellett egyéb. Bezzeg szaladott örömmel utánuk. Hipp-hopp! egy szempillantásra utolérte őket, s mindjárt János királyhoz szegődött, mellőle el sem maradott.

Mennek, mendegélnek, egyszer Péter lehajtja fejét a földre, s azt mondja a pajtásainak:

- No, most mindjárt csúf dolgunk lesz. A király egy regiment katonát indított utánunk, minket elpusztítnak, s Szélikét meg a kincset visszaviszik.

- Úgy-e - mondja Fúvó -, hát csak jöjjenek. A többit bízzátok rám.

Jött is a regiment. Mikor egy puskalövésnyire volt, visszafordult Fúvó, megfújja magát, kerekedik rettentő nagy forgószél, s elfújta a katonákat lovastul, mindenestül, talán még a világ végén is túl.

Most már mehettek békességben. Szépen hazaértek a János királyfi udvarába. Ott a termérdek kincset öten elosztották egymás között, János királyfinak maradt Szélike királykisasszony.

Mindjárt papot hívtak, lakodalmat laktak, üstre főztek, teknőre tálaltak. Csak lé volt kilencféle. Én is ott voltam ebédre. Ettem-ittam, jól mulattam, s aztán szépen elkullogtam.

Itt a vége, fuss el véle!

Október: Az aranytarajos kiskakas

 A csillagszemű juhász

   Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, az Óperenciás-tengeren innét, volt egyszer egy király. Szörnyű hatalmas volt ez a király, féltek a népek tőle, ha messziről látták, reszkettek tőle, mint a nyárfalevél. Ha ez a király egyet tüsszentett, kengyelfutók s lovas legények vitték hírét az egész országban, s aki nem mondta: "Adj' isten egészségére!", halál fia volt. 

Nem is akadt az egész országban, csak egy ember, ki nem mondta, hogy adj' isten egészségére. Ez a csillagszemű juhász volt. Nosza, megfogták a király emberei a csillagszemű juhászt, vitték a király színe elé, s jelentették: - Ihol, felséges királyom, ez a csillagszemű juhász nem akarja mondani, hogy adj' istenegészségére. 

Hej, szörnyű haragra lobbant a király! - Mit, te nem mondod, hogy adj' isten egészségemre?! - Dehogy nem mondom, felséges királyom, bizony mondom, hogy: adj' isten egészségemre. - Nem az egészségemre, hanem az egészségére. - Hiszen mondtam, felséges királyom, egészségemre. Megrántja az udvarmester a juhászsubáját, súgja neki: - Te szamár, mondjad, hogy adj' isten egészségére. 

- De már azt nem mondom - mondotta a juhász -, amíg a király őfelsége a lányát nekem nem adja. Ott volt a királykisasszony a szobában, megtetszett neki a csillagszemű juhász, jó szívvel a felesége is lett volna, de nem mert szólni. Hanem a királynak sem kellett egyéb, csak ezt hallja, mindjárt bekiáltotta a katonáit: - Vigyétek ezt a legényt, s vessétek a fehér medve tömlöcébe! Leviszik a legényt a tömlöcbe,hát ott fel s alá jár a fehér medve nagy morogva, három napja nem evett, egy falást sem adtak neki, hogy jól kiéhezzék, hadd szaggassa széjjel a juhászt. Ahogy a juhász belépett, felállott a két hátsó lábára, nagyot bődült. - No most, csillagszemű juhász, vége az életednek! De halljatok csudát, mikor a medve meglátta a juhász csillagszemét, egyszeriben megjuhászodott, lefeküdt a földre, meg sem mozdult. A csillagszemű juhász pedig egész éjjel dúdolt, fütyölt, s mikor reggel eljött az udvarmester, szeme-szája tátva maradt, azt hitte, hogy csontját sem találja a juhásznak, s hát,ím, ott állott előtte elevenen, kutyabaja sem volt. Fölvezetik a juhászt a királyhoz, s jelentik: - Felséges királyom, él a juhász. - Jól van, jól - mondja a király -, de azért megijedtél, úgy-e? Hát most mondod-e,  hogy adj'isten egészségére? Felelte a juhász: - Nem, amíg a leányát nekem nem adja, ha tíz halálba megyek is. - No, hát vessétek tíz halálba! - rikkantott a király. Vitték a legényt a tömlöcbe, amelyikbe tíz óriás sündisznó volt elzárva. De bezzeg ezek nem szelídültek meg a szemétől, mert egyszerre tíz sündisznónak nem nézhetett a szemébe. No, hanem volt a csillagszemű juhásznak egy szépen szóló furulyája, azt a subája alól eléhúzta, elkezdett furulyázni, kezdette andalgósan,folytatta szaporázva, S hát, uram teremtőm, táncra kerekednek a sündisznók, járták elébb lassan, azután sebesebben, addig járták, míg el nem dűltek, s azután lefeküdtek s aludtak, minta bunda. Megy le reggel az udvarmester, össze csapja a kezét: - Hát te élsz? - kérdi a csillagszemű juhásztól. - Nem is halok meg - mondja a juhász -, míg a király leánya a feleségem nem lesz. Fölvezetik a király színe elé. - No, te legény - mondja a király -, most már tíz halál torkában voltál, még most sem mondod,hogy adj' isten egészségére? - Nem én, felséges királyom, ha még száz halálba visznek is, míg a leányát nekem nem adja. - Hát akkor vigyétek száz halálba! - ordított a király nagy haraggal, s vitték a csillagszemű juhászt le abba a tömlöcbe, amelynek a közepén volt egy kút, annak a belseje ki volt rakva száz kaszával, a fenekén pedig égett egy mécses. Akit abba beledobtak, az onnét élve ki nem került soha. "Hej, szegény fejem - gondolta magában a juhász -, ennek már fele sem tréfa!"Szól a katonáknak, hogy menjenek egy kicsit ki a tömlöcből addig, míg gondolkozik, hogy mondja-e, adj' isten egészségére. Kimennek a katonák, s a juhász nagy hirtelen a fokosát beleszúrja a kút köblébe, a fokosra ráakasztja a tarisznyáját, aztán rá a subáját, a suba nyakára az árvalányhajas kalapját, s azzal szépen meghúzódik a tömlöc sarkában. Bejönnek a katonák s kérdik: - No, meggondoltad-e? - Meggondoltam - mondja a juhász -, de mégsem mondom, hogy adj' isten egészségére. - No bizony, ha nem mondod, belé is taszítunk a kútba. A katonák azt hitték, hogy a juhász már ott áll a kút mellett, a subáját, a fokosát, a mindenét beletaszították a kútba, s mikor látták, hogy a kút fenekén a mécses kialudt, szentül azt hitték, hogy meghalt a juhász.Jön le reggel az udvarmester, hadd lássa ő is, igazán elpusztult-e a csillagszemű juhász. Hát halljatok ide, ott ült a kút mellett, f urulyázott. Felviszik a király elé, s mondja neki a király: - No, te legény, mostan száz halálban voltál, mondod-e, hogy adj' isten egészségére? - Nem én, felséges királyom, míg a leányát nekem nem adja. - Abból nem lesz semmi - mondta a király, pedig nem tudom, mit adott volna azért, ha a juhász azt mondja egyszer, hogy adj' isten egészségére! "Hiszen - gondolta a király -, majd kevesebbel is megelégszel te." Befogatott a bársonyos hintajába, maga mellé ültette a csillagszemű juhászt, s úgy hajtatott az ezüsterdőbe. Mondta neki: - Látod-e ezt az ezüsterdőt, te juhász? Neked adom, ha azt mondod, hogy adj' istenegészségére. Tetszett a juhásznak az erdő, de most is azt mondta: - Addig nem, felséges királyom, míg a leányát nekem nem adja.Aztán az erdőből kihajtatott a király, s messziről ragyogott feléjük az aranyvár. - Látod-e azt az aranyvárat, juhász? Neked adom, ha azt mondod, adj' isten egészségére. - Nem mondom, felséges királyom, míg nekem nem adja a leányát. Mentek tovább, s értek a gyémánttóhoz. - No, te juhász, - mondta a király -, neked adom az ezüsterdőt, az arany várat s a gyémánttavat, csak egyszer mondjad, adj' isten egészségére. - Nem mondom én, felséges királyom, míg a leányát nekem nem adja. - Hát jól van, te betyár, neked adom a leányomat, de aztán mondjad is, hogy adj' istenegészségére! Na, hazamennek, s a király mindjárt kihirdetteti az egész országban, hogy férjhez adja a leányát a csillagszemű juhászhoz, jöjjön, aki jöhet a vendégségbe, lesz étel-ital elegendő, különösen, ha hoznak magukkal. Hiszen lett lakodalom, hét országra szóló. Ott ült a csillagszemű juhász a király mellett, ettek-ittak, vígan voltak. Egyszer aztán hozzák a jó tormás húst, nagyot prüsszent erre a király, s hadarja egymás után a csillagszemű juhász: - Adj' isten egészségére, adj' isten egészségére, adj' isten egészségére! - Mondta valami százszor. - Jaj, jaj, ne mondd tovább, inkább neked adom az egész országomat. Ott egyszeriben meg is koronázták a juhászt, ő lett a király, de bezzeg jó sorsa lett ezután a népnek. Szerették is ezt a királyt. Ha prüsszentett, egy szívvel, lélekkel kiáltotta mindenki: "Adj' isten egészségére!"  

Aki nem hiszi, járjon a végire, s ezt a mesét adj' isten egészségére!

Szeptember: Király Kis Miklós

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy hetvenhét éves nyárfa. Annak a hetvenhét éves nyárfának a hetvenhetedik ágán volt egy hetvenhét éves szoknya. A hetvenhét éves szoknyának a hetvenhetedik ráncában volt egy hetvenhét éves kis könyv. A hetvenhét éves kis könyvnek a hetvenhetedik oldalán, a hetvenhetedik cikkén volt ez a kis mese, amit el akarok mondani.

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egyszer egy király. A királynak volt három lánya. Minden reggel kiment az erdőbe sétálni velük. Egyszer feljön egy nagy fekete felleg. Azt mondja:

- Te király, add nekem a legnagyobbik lányodat, mert ha nekem nem adod, elviszem a napot.

Azt mondja a király:

- Ha jó lélek vagy, gyere le, ha rossz lélek vagy, távozz!

Elment a felleg, elvitte a napot.

Másik reggel megint kimentek sétálni. Megint feljön egy nagy fekete felleg. Azt mondja:

- Te király, add nekem a középső lányodat, mert ha nekem nem adod, elviszem a holdat.

A király nem adta, elvitte a holdat.

Harmadik reggel, mikor kimegyen a király újra sétálni, megint feljön a fekete felleg. Azt mondja:

- Te király, add nekem a legkisebbik lányodat, mert ha nekem nem adod, elviszem a csillagokat.

Azt mondja neki a király:

- Ha jó lélek vagy, gyere le, ha rossz lélek vagy, távozz!

Elment a felleg, elvitte a csillagokat.

Na, hát ott nagy sötétség lett, s nagy sötétségben jártak...

Egyszer Király kis Miklós megyen az öccsével a királyudvarra vízért. Azt mondja az öccsének Király kis Miklós:

- Öcsém, én eléhoznám a napot, holdat, csillagokat, hogyha a király nekem adná fele királyságát meg a legkisebbik lányát.

Ezt meg a király meghallotta. Odahívatta.

- Na, fiam - azt mondja -, ha elő nem hozod, amit mondtál, a fejedet levétetem.

- Hát, felséges király atyám, tessék adni egy lovat, mind a kettőnknek kardot, útnak indulunk.

Megindultak, mentek hetedhét országon. Egyszer elértek egy ezüsterdőt. Az erdő szélén megkötötték a lovat, a kisebbik fiú ott maradt. Ügyelt a lóra, hogy valami állatok meg ne egyék.

Király kis Miklós elment az ezüsthídra, rávágott, egy szál deszka leszakadt. Arra megy a hétfejű sárkány, megbotlik a lova. Azt mondja a hétfejű sárkány:

- Kutyák, ebek igyák a véredet, hét esztendeje, hogy ezen a hídon járok, sose botlottál meg, mi oka ennek?

Azt mondja a ló neki:

- Nékem tűz, néked víz, mind a kettőnknek el kell pusztulni!

Leszállott a lóról a hétfejű sárkány, s azt mondja:

- Király kis Miklós, gyere ki a híd alól, mert mikor akkora voltál, mint egy köleskásának ezredrészi, akkor tudtam, hogy meg kell veled vívni!

Kimegy Király kis Miklós, azt kérdi tőle a hétfejű sárkány:

- Hogy menjünk? Ölre vagy kardra vagy botra?

Azt mondja rá Király kis Miklós:

- Kutya szokott ölre, kondás pedig botra, vitéz pedig kardra!

Kardra mentek.

Addig birkóztak, addig vágták egymást, hogy a vitéz levágott hat fejet. Azt mondja neki a hétfejű sárkány:

- Király kis Miklós, hagyd meg ezt az egy fejemet, odaadom a csillagokat!

- Na - mondja Király kis Miklós -, hol vannak?

- Ott a nyeregpokróc alatt, vedd ki!

Kivette Király kis Miklós a csillagokat, levágta a sárkánynak a hetedik fejét is. Elment az öccséhez, elkötötte a lovat, mentek tovább.

Elérték az aranyerdőt, ott megint megkötötték a lovat a fához,

Király kis Miklós elment az aranyhídhoz. Rávágott a kardjával, leszakadt két szál deszka. Elbújt a híd alá.

Jön a tizennégy fejű sárkány, menne keresztül rajta, megbotlik a lova. Az is azt mondja megint:

- Mi oka annak, hogy tizennégy éve erre járok, sose bírtál megbotlani, s most megbotlottál?

Az a ló is azt mondja:

- Nékem tűz, néked víz, mind a kettőnknek el kell pusztulni!

Leszállott a sárkány, s azt mondja:

- Király kis Miklós, gyere ki a híd alól, mert mikor akkora voltál, mint egy köleskásának ezredrészi, akkor tudtam, hogy meg kell veled vívni!

Kiment. Kérdi tőle a sárkány:

- Na, hogy megyünk? Ölre vagy kardra vagy botra?

- Kutya szokott ölre, kondás pedig botra, vitéz pedig kardra!

Azzal kardra mentek. Addig-addig verekedtek, vagdalkoztak, hogy Király kis Miklós annak a sárkánynak is levágta tizenhárom fejét. Mikor levágta a tizenhárom fejet, azt mondja a sárkány:

- Király kis Miklós, hagyd meg azt az egy fejemet, odaadom a holdat.

- Hol van? - kérdi a legény.

- Ott van a nyeregpokróc alatt, vedd ki!

Kivette Király kis Miklós a nyeregpokróc alól a holdat, eltette a csillagokhoz, akkor levágta a sárkány tizennegyedik fejét is. Elment az öccséhez, de nem mondotta, hogy már a hold is megvan.

Mennek, mendegélnek, úgyannyira, hogy elérték a gyémánterdőt.

A lovat újra megkötötték egy fához, Király kis Miklós elment a gyémánthídhoz.

Mikor odaért, rávágott a kardjával a hídra, ott már három szál deszka szakadt le. Elbújt.

Megyen a huszonnégy fejű sárkány, menne a hídon keresztülfele, hát megbotlott a lova annak is. Azt mondja:

- Mi oka ennek? Huszonnégy éve rajtad járok, sose botlottál meg!

Azt mondja a ló:

- Nékem tűz, néked víz, mind a kettőnknek el kell pusztulni!

Akkor leszállott.

- Király kis Miklós, gyere ki a híd alól, mert mikor akkora voltál, mint egy köleskásának ezredrészi, akkor tudtam, hogy meg kell veled vívni!

Kiment. Kérdi a sárkány:

- Na, hogy megyünk? Ölre vagy kardra vagy botra?

- Kutya szokott ölre, kondás pedig botra, vitéz pedig kardra!

Addig verekedett a legény a sárkánnyal, hogy annak is levágta huszonhárom fejét. Mikor levágta a huszonhárom fejét, azt mondja a sárkány:

- Király kis Miklós, hagyd meg a huszonnegyedik fejemet, odaadom a napot.

Mikor megkérdezte tőle Király kis Miklós, hol van a nap, azt felelte a sárkány:

- Ott van a nyeregpokróc alatt!

Ennek a sárkánynak háromlábú lova volt, de az a három lábon is sebesebben tudott menni, mint más, akinek négy lába van. Király kis Miklós nem kivette a napot, hanem odatette a csillagokat meg a holdat a naphoz a háromlábú lónak a nyeregpokróca alá. A sárkány huszonnegyedik fejét levágta, felült a háromlábú lóra, s elment az öccséhez.

- Na, öcsém, most már megvan a nap, a hold meg a csillagok, mehetünk! - mondta.

Ahogy kifele értek az erdőből, leszólt egy kis ember egy fa tetejéről:

- Király kis Miklós, azt hiszed, a tied a nap és a hold meg a csillag?

- Hát kié?

- Az enyém!

Na, hát Király kis Miklós fogja magát, felmászik a fára, leveri a kis embert. Az meg, mire ő félig ért, ráugrott a háromlábú lóra, elment vele.

Király kis Miklós elküldte haza az öccsét, mondja meg a királynak, hogy s mint járt, ő meg folytatta egymaga az útját.

Megy, mendegél szegény fiú hetedhét országon keresztül. Egyszer talált egy embert. Sírt. Kérdi tőle:

- Hát te miért sírsz, te ember?

- Hogyne sírnék - mondja az ember -, ha kinyitom a szememet, keresztüllátom a világot, és nem látok tovább!

- Na, gyere velem, majd lesz módodban a nézés!

Mennek tovább ketten. Megint találnak egy másik embert, az is sír.

- Hát te miért sírsz, te ember?

- Hogyne sírnék - mondja az ember -, mikor egyet lépek, keresztüllépem a világot, és nincsen tovább hova menni!

- Na, gyere velem, majd lesz módodban a lépés!

Na, ahogy mennek, mendegélnek hárman, megint találnak egy embert, az is sír.

- Hát te miért sírsz?

- Hogyne sírnék - mondja az ember -, mikor hét öl fa ég mellettem, hét nagy ujjas van rajtam meg hét bunda, mégis majd meg fagyok!

- Na, gyere velünk, majd lesz módodban a melegedés!

Mennek, mendegélnek tovább. Egyszer csak elérték a házat, ahol a kis csepp ember lakott. Bementek. Az öregasszony, a felesége már tudta, hogy az ő urát keresik. Adott nekik szállást, de egy szobát befűtött, mint a katlant, hogy égjenek meg benne mindahányan. De hát a fagyos ember szerette, annak nem volt melege, hanem a többiek, azok meg akartak sülni. Azt mondja Király kis Miklós:

- Hallod, te fagyos ember, ne hagyj bennünket megégni, csinálj velünk valamit.

Hát az csak egyet sóhajtott, egyszeribe olyan langyosság lett a szobában, hogy nem sültek meg.

Reggel, mikor kiengedte őket a vénasszony, azt mondja Király kis Miklós Messzinézőnek:

- Nézzél csak széjjel, nem látod valamerre ezt a bakarasznyi csepp embert a méternyi szakállával?

- Dehogynem - mondja Messzinéző -, a tenger közepén ül egy fűzfának a tetején.

- Na, lépjél csak érte - mondja Messzilépőnek Király kis Miklós.

Messzilépő tüstént odalépett, a kezére tekerte a csepp ember szakállát, odavitte Király kis Miklós elé. Az elvette tőle a napot, holdat meg a csillagokat, s azonnal fel is engedte a csillagokat az égre, hadd ragyogjanak.

Megköszönte a három embernek a segítséget, s megindult hazafelé. Feleúton felengedte a holdat is, s mikor már gondolta, hogy nem olyan messzire van, felengedte a napot is, hogy napvilágon érjen haza.

Mikor hazaért, a király nekiadta fele királyságát, a lányát is nekiadta, csaptak egy nagy lakodalmat, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Mese nyári estékre:

Világszép Nádszál Kisasszony

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, az Óperenciás-tengeren is túl, de még az üveghegyeken is egy sánta arasszal túl, volt egyszer egy király, s annak két fia. Az idősebbik fiú, ahogy egy kicsit fölcseperedett, s kiserkedett a bajusza, feleségül vett egy szép királykisasszonyt, de a kisebbiket hiába biztatta az édesapja; azt mondta, hogy ő addig meg nem házasodik, míg kerek e világon a legszebb királykisasszonyt meg nem találja.

- No, azt keresheted - mondotta a bátyja -, mert a legszebb királykisasszonyt én vettem feleségül.

- Hiszen, szép a feleséged - mondotta a királyfi -, de nem hiszem, hogy még szebb ne volna ezen a világon.

Hallja ezt a beszédet a kisebbik fiú fölnevelő dajkája, s mikor az idősebb királyfi továbbment, azt mondta a kicsi királyfinak:

- Bizony jól mondottad, hogy van ezen a világon a bátyád feleségénél szebb királykisasszony. Csakhogy sem a bátyád, sem a felesége nem árulják el neked, mert az a világszép királykisasszony a te bátyád feleségének a húga.

- No bizony, ha az, megyek is utána.

- Megállj csak, fiam - mondja az öregasszony -, nem találod azt meg az apja házában. El vagyon az rejtve egy nádszálban. Hallottad-e hírét a Fekete-tengernek? Fekete-tengernek a hetvenhetedik szigetjében vagyon három nádszál, a középsőben van a világszép királykisasszony, a két szélsőben a két szobalánya. De ezen a szigeten olyan nagy sötétség van, hogy a kardodat felakaszthatod rája. Aztán ha odatalálsz is, egy vén boszorkány őrzi a három nádszálat, s jobban vigyáz rájuk, mint a két szeme világára, mert csak addig ég az élete gyertyája, amíg valaki ezt a három nádszálat le nem vágja.

Hiszen a királyfinak sem kellett egyéb, felnyergelte legjobbik lovát, s indult még aznap, hogy felkeresse a világszép Nádszál kisasszonyt. Ment hetedhét ország ellen, estére kelve beért egy rengeteg nagy erdőbe, rengeteg nagy erdőben betért egy kicsi házikóba. Nem lakott ott más, csak egy öregasszony. Köszönti az asszonyt illendőképpen, fogadja az is nemkülönben, s kérdi:

- Ugyan hol jársz itt, fiam, ahol a madár sem jár?

- Világszép Nádszál kisasszonyt keresem, aki a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetjében egy nádszálban vagyon elrejtve. Ugyan bizony hallotta-e a hírét?

- Sem hírét, sem nevét nem hallottam, édes fiam, de túl a hegyen, kerek erdő aljában lakik a néném, az talán hallotta hírét. Hé, Mici, hopp elé a sutból! - szólott a macskájának -, igazítsd útba ezt a legényt!

Kiszökött a macska a sutból, s a királyfi ment utána.

Mire pitymallott, megtalálta a másik öregasszonyt is. Elémondja, hogy mi jóban jár. Hallgat, hallgat az öregasszony, mintha erősen gondolkoznék, s aztán mondja:

- Hej, fiam, nem érsz te oda soha, világon való életedben, ha olyan paripát nem szerzesz, amely sárkánytejet szopott, égő parazsat evett, s tűzlángot ivott. De nini, mi van a fejeden? Ihol három aranyhajszál, ezt a három aranyhajszálat kihúzom a fejedből, adok hozzá egy kilincsmadzagot. Mikor aztán kiérsz erre meg erre a magas hegyre, ott a madzaggal csapd meg a három aranyhajszálat, s egyszeriben elébed toppan a táltos paripa.

Kihúzza az öregasszony a királyfi fejéből a három aranyhajszálat, odaadja a kilincsmadzagot, köszöni szépen a királyfi, s meg sem állott, míg annak a magas hegynek a tetejére nem ért. Ott megcsapja a kilincsmadzaggal a három aranyhajszálat, s ím, halljatok csudát: ég-föld megzendül, száll levegőégből nagy erős vágtatással egy aranyszőrű ménes, aranyszőrű ménesből kiválik egy paripa, szakad a láng a két orra likán, s nyerít hármat egymás után, hogy megcsendült-bondult bele az egész világ, s csak elejébe toppan a királyfinak.

- Itt vagyok, kicsi gazdám!

De hallgassatok csak ide, mi lett a madzagból! Szép aranyos kantár, hogy csak úgy ragyogott, hogy csak úgy tündökölt.

- No, kicsi gazdám, hogy menjek? Úgy-e, mint a szél, vagy úgy, mint a madár, vagy még ennél is sebesebben: úgy, mint a gondolat?

Mondotta a királyfi:

- Mint a gondolat, édes lovam.

- Jól van, jól, kicsi gazdám, tudom én, mi a szíved szándéka. De addig hiába megyünk a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére, amíg meg nem jártuk a Napnak fényes pitvarát, s onnét egy égő sugarat el nem hozunk.

Nekiereszkedik a táltos a levegőnek, felszáll, mint a madár, aztán nekivág, hasítja a levegőt, vágtat, mint a gondolat, s egy jó szempillantás nem telt bele, megérkeznek a Föld kapujához. Azám, csakhogy a Föld kapujában két farkas állott istrázsát, s azt mondták, hogy addig be nem eresztik a kapun a királyfit, míg két font húst nem ad a lovából. Gondolja a királyfi, bizony nem adok én a lovam húsából, inkább adok a magaméból. Kivette a zsebéből csillagos bicskáját, kanyarított a combjából két font húst, odavetette a farkasoknak.

- Most már mehettek - mondták a farkasok.

Repült a táltos, s ím, jóformán be sem hunyta a szemét a királyfi, megszólalt a táltos:

- Nyisd ki a szemedet, kicsi gazdám, itt vagyunk a Napnak fényes pitvarában.

Leszáll a királyfi, s hát ott a Nap pitvarában van egy aranykád, aranykádban tűzfürdő, megfürdött abban, gyémántszegen aranytörülköző, abban megtörülközött, ezüstpolcon aranyfésű, azzal megfésülködött, s vala ottan egy talpig tükör, odaállott, s nézegette magát. De uramteremtőm, halljátok csak, mi történt! Kijön a pitvarba egy haragos öregember, bizonyosan a Napnak a szolgája, meglátja a királyfit, amint nézegeti magát a tükörben, nagy mérgesen ráfúj, kerekedik rettentő nagy szélvész, s úgy elfújja lovastul, mindenestül, hogy hetvenhétezer mérföldig sem ért földet a talpuk. Akkor meg leestek olyan sötét lyukba, hogy sem eget, sem földet nem láttak.

Hej, búnak ereszkedik a királyfi! Azt hitte, hogy soha, míg ez a világ s még két nap, meg nem látja az áldott fényes Napot, nemhogy annak egy sugarát a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére vihesse. Csúszva-mászva tapogattak elébb-elébb, hol kígyóra, hol békára léptek, s mikor vagy hét nap s hét éjszaka eltelhetett, akkor értek egy nagy vaskapuhoz. Na, ide ugyan elcsúszhattak, mászhattak, mert itt meg egy százfejű sárkány állott istrázsát. Az ugyan által nem ereszti a kapun.

Sóhajtozott, tűnődött a szegény királyfi, hogy most már mit csináljon. Tapogatott erre, tapogatott arra a kezével, hátha másfelé mehetne, s ím egyszerre valami pálcácska akad a kezébe. Az ám, nem pálca volt ez, hanem furulya. Nagy bújában, bánatában belefújt a furulyába, s hát az olyan szépen szólt, hogy annál az angyalok sem muzsikálhatnak szebben. S mit gondoltok, mi történt? Az történt, hogy a százfejű sárkány szépen lefeküdött a földre, egy feje sem mozdult meg, úgy hallgatta a furulyaszót. De bezzeg nekibátorodott a királyfi is, s a vaskapun szépen kisétált.

Hát ahogy keresztülment a vaskapun, nyiladozni kezd a sötétség, s mit látnak szemei? Jön elébe egy szépséges szép leány, aki nem vala más, mint maga a Hajnal, a Napnak legszebb s legkedvesebb leánya. Hogy történt, mint történt, én bizony nem tudom, úgy láttam, mint ma, elég az, hogy megtetszett Hajnalnak a királyfi, maga mellé ültette az ő szárnyas lovára, s vitte hetedhét ország ellen, emberi szem nem látta gyönyörűséges szép tartományokon keresztül. Először levitte a rézerdőbe. Ott dolgoztak a Nap favágói, vágták, döngették a fákat, rakták a szekerekre, s vitték a Nap konyhájára. Innét vitte az ezüsterdőbe. Ottan ezüstmadarak énekeltek szebbnél szebb nótákat, s az ezüstfák háromszor egymás után szépen meghajoltak Hajnal előtt. Ezüsterdőből az aranyerdőbe vitte. Csengett az is az aranymadarak énekétől, s Hajnal előtt a fák háromszor egymás után szépen meghajoltak.

Ennek az aranyerdőnek a közepén volt a Hajnal kertje, ennek a kertnek a közepén a Hajnal gyémántpalotája, s ahogy megérkezett Hajnal, összegyűltek mind a ragyogó csillagok, aztán intett Hajnal, leszállott a levegőégből egy bíboros fellegkocsi, bíboros fellegkocsiban volt aranylóca, arra ült a királyfival, s azután úgy szállottak feljebb, feljebb, feljebb, mígnem fölértek a Napnak fényes pitvarába. Ottan kiválasztott Hajnal egy sugarat, szépen belefonta a királyfi hajába, s mondotta:

- Na, királyfi, most már mehetsz, megtalálod a Világszép Nádszál kisasszonyt.

S ím, abban a szempillantásban, honnét, honnét nem, ott terem a királyfi táltos paripája, fölpattan rá a királyfi, s vágtattak hetedhét ország ellen, a Fekete-tenger felé. Hanem egyszer csak megszólal a táltos, s mondja:

- Hallod-e, kicsi gazdám, mindjárt ott leszek a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetjén, de jól vigyázz, úgy vágj a három nádszálhoz, hogy egyszerre vágd le, mert különben vége az életednek. Azt a három nádszálat addig fel ne hasítsd, míg valami vízhez nem érünk, mert ha vizet nem tudsz adni nekik, szemed láttára szörnyethalnak mind a hárman.

Hét nap s hét éjjel vágtatott a táltos, akkor értek a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére. Na, ez a sziget csakugyan olyan sötét volt, hogy a királyfi felakaszthatta volna rá a kardját. De a királyfi levette a süvegjét, megvillant a hajába font napsugár, s lett egyszerre ragyogó világosság. Hát csakugyan ott van a sziget közepén három nádszál, s amint a királyfi odaér, a három nádszál szépen meghajlik előtte, pedig szellő sem fújt. Kirántja a kardját a királyfi, megsuhintotta s egy csapásra tőből levágta mind a három nádszálat. S ím, a három nádszál tövéből fekete vér bugyogott ki, s valami keserves jajgatás hallatszott a földből. Az a fekete vér a vén boszorkány vére volt; a keserves jajgatás az ő jajgatása. No, ez ugyan nem árt senki léleknek, bátran visszaindulhatott tőle a királyfi. Szépen az ölébe fektette a három nádszálat, s mondta a lovának:

- No, most édes lovam, vígy az én hazámba; rég nem láttam apámat, anyámat.

Vágtatott a táltos hetedhét ország ellen, a királyfi meg csak nézte, nézegette a három nádszálat, szerette volna felhasítani, hadd lássa, csakugyan leány van-e bennük? Hátha csak hiába ide bolondították a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére. Ő bizony elővette a csillagos bicskáját, felhasított egy nádszálat, s kiesett belőle egy gyönyörűséges szép leány, a világszép Nádszál kisasszony egyik szobalánya. Az volt az első szava:

- Vizet, vizet, mert mindjárt meghalok!

De csak most ijedt meg igazán királyfi. Adott volna vizet, de nem volt sehol. Egy jó szempillantás sem telt belé, meghalt a leány, a két nádszálból pedig keserves sírás hallatszott. A szegény leányt siratták bizonyosan. Búsult a királyfi, majd felvetette a búbánat. Költögette a leányt, ébresztette, de hiába, nem ébredett az fel. Leszállott a lováról, sírt ásott a kardjával, s eltemette a leányt.

Aztán mentek tovább, s az ördög szállott-e belé, vagy mi, a jó isten tudja, felhasította a másik nádszálat is. Éppen úgy járt, mint először. Nem tudott vizet adni neki, s a világszép Nádszál kisasszonynak meghalt a másik szobalánya is. No de most megfogadta a királyfi, hogy a harmadik nádszálra vigyáz, mint a szeme világára. Hogy azt addig fel nem hasítja, míg valahol forrásvízhez nem érnek. Hej, pedig úgy szerette volna látni a világszép Nádszál kisasszonyt! De amerre mentek, mindenütt szörnyű nagy pusztaság volt. Nem láttak egy csepp vizet, majd meghaltak a nagy szomjúságban. Hanem egyszerre csak leszállott a táltos a levegőégből, éppen egy forrásvíz mellé.

- No, édes gazdám, most felhasíthatod a nádszálat. De elébb meríts vizet a süvegedbe.

Telemeríti a süvegét a királyfi, aztán szépen felhasítja a nádszálat, nehogy megsértse a világszép Nádszál kisasszony gyönge testét, s ím, csak kipattan a nádszálból egy olyan szépséges szép leány, amilyent még emberi szem nem látott. Ott mindjárt egymás nyakába borultak.

- Te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket!

Aztán felültek mind a ketten a táltos paripára, s a táltos egyet ugrott, kettőt szökött, leszállott a királyfi apjának az udvarába. Ott ült éppen a király a palota tornácában, ott ült az idősebbik fia is s a menye is, de bezzeg volt álmélkodás! Már rég el is siratták a királyfit, nem hitték, hogy valaha lássák. S íme, megkerült. Elhozta a legszebb királykisasszonyt kerek e világon. Örült az öreg király, s mit csináljon a fia meg a menye, örültek azok is. Csaptak lakodalmat, hét országra szólót, húzták a cigányok, járták a legények s leányok, még ma is járják, ha ugyan bírják.

Itt a vége, fuss el véle!

Május: Az aranypálca

Volt egyszer egy öreg király s annak három fia. A fiúk megegyeztek, hogy elmennek országot-világot látni, de hárman háromfelé. A legidősebb azt mondta, hogy ő megy napnyugatnak, mert ott aranyfák vannak, s azokról ő aranyleveleket szed. A középső azt mondta, hogy ő északnak megy, s onnét drágaköveket hoz. A legkisebb azt mondta, őneki nem kell semmiféle kincs, megy a tengerre, hogy ott lásson, halljon s tanuljon.

Hát csakugyan elindult a három fiú háromfelé, a legkisebb tengeren utazott, egy nagy hajón. De már mentek egy esztendeje, még mindig nem értek szárazföldet, az élelmük mind elfogyott, s a híja volt, hogy éhen haljanak.

Egyszer mégis elértek a tenger túlsó partjára, s egy sziklás helyen kikötöttek. Ott a királyfi kiszállott a hajóból, ment, maga sem tudta merre, s addig ment, mendegélt, míg a szörnyű éhségtől s fáradtságtól leroskadott a sziklára, s elaludott.

Alszik a királyfi egy napot, kettőt, talán többet is, s egyszer csak érzi, hogy valaki szép gyöngén simogatja az arcát. Fölveti a szemét, s hát egy olyan szép tündérleány állt előtte, hogy a napra lehetett nézni, de arra nem. Kérdi a leány:

- Hát te hogy kerülsz ide?

Elmondja a királyfi úgy, amint történt.

- Na - mondja a tündérleány -, gyere az édesanyámhoz, az talán ad enni neked s az embereidnek is.

Hazamennek, s a tündérkirályné - mert az volt a leány anyja - kivesz a ládából egy rózsás keszkenőt, s mondja:

- Tündérkendő, parancsolom, étel-ital rajtad álljon!

Egyszeriben tele volt a kendő étellel-itallal. Aztán adnak mindenféle enni- s innivalót a királyfinak, hadd vigyen az embereinek is. Megköszöni szépen a tündérkirályné jóságát, elbúcsúzik tőlük, el különösen a leánytól, s mondja neki lelkes szóval:

- Visszakerülök én még ide, tündér-királykisasszony, s velem jössz te akkor.

- Gyere, gyere - mondotta a tündér-királykisasszony -, veled megyek akkor.

S hogy a királyfi el ne felejtse, nekiajándékozta a tündérkendőt. Továbbment a hajón a királyfi, s addig mentek, míg egy szigethez nem értek. Kiment a szigetre, ott a tündérkendőt leterítette, s mondta:

- Tündérkendő, parancsolom, étel-ital rajtad álljon.

Volt mindjárt étel-ital, bőven, s elkezdett falatozni. Amint ott falatozik, odajön egy öregasszony, s kéri könyörögve, hogy adjon neki egy falást isten nevében. Mondta a királyfi:

- Csak üljön le, nénémasszony, egyék-igyék, van itt minden, hál' istennek.

Leül az öregasszony, eszik a sok mindenféle jóból, s egyszerre csak felállt, s hát nem öregasszony többet, hanem egy szépséges szép tündér.

Mondja a királyfinak:

- Köszönd, hogy ennem adtál, királyfi, mert most ez a kendő nem volna a tied. Nesze, hogy olyan jó voltál hozzám, adok neked egy tarka köpönyeget. Ha ezt a köpönyeget megrázintod, ott, ahol egy zöld darabja esik le, egy gyönyörű szép kert lesz, ahová egy kék darab esik, ott egy nagy tó lesz. Ahová pedig egy fehér darab esik, ott egy nagy palota lesz. De ha összecsapod a kezedet, s azt mondod: "Kert, tó, palota, tűnjetek el, legyetek megint köpönyeg!" - a kert is eltűnik, a tó is, a palota is.

Megköszöni a királyfi a szép ajándékot, visszamegy a hajóra, s mennek tovább. Aztán érnek egy másik szigethez. Arra is kimegy a királyfi, ott is leteríti a tündérkendőt, s elkezd falatozni. Amint falatoznék, odajön egy öregember, s kéri könyörögve, hogy adjon valamit Isten nevében.

Annak is adott a királyfi jó szívvel, ettek-ittak, s vígan voltak.

- No, te királyfi - mondotta az öregember -, jótétel helyébe jót várj. Nesze, adok neked egy aranypálcát. Látod-e, a végén van egy ezüstgomb. Ha ezt lecsavarintod, csak parancsolni kell, s annyi huszár sétál ki belőle, s a huszárok után annyi baka, hogy egy országot is elborítnak. Ha meg nincsen szükséged rájuk, csak parancsolnod kell nekik: "Vissza!" Szépen a pálcába visszamasíroznak.

De már tovább nem is ment a királyfi, innét visszafordult hazafelé. Csak annál a szigetnél állott meg, ahol a tündér-királykisasszony lakott. A tündér-királykisasszonyt a hajóra vette, s úgy vitte haza az édesapja országába.

Haza, csakhogy az ország nem volt többé az apjáé. Mikor éppen a tenger partjához ért a hajó, akkor szaladott arra az öreg király, s kiáltott messziről a fiának:

- Vissza, fiam, vissza, csak menjünk arra, amerről jöttél, elvette az ellenség az országomat.

- De bizony nem megyek én vissza - mondotta a királyfi, s kiszaladott a hajóból a szárazföldre. Azzal lecsavarintotta az aranypálcáról az ezüstgombot, s hát csak úgy omlott ki a rettentő sok huszár s utána annyi baka, hogy még a föld is rengett alattuk. Hiszen ezek úgy elpusztították az ellenséget, hogy még hírmondónak sem maradt abból. Akkor aztán a királyfi kiválasztott magának egy szép tágas helyet, ott megrázintotta a tarka köpönyeget. Annak a zöld darabjából egy gyönyörű szép zöld kert lett, a kék darabjából egy szép kerek tó, még hattyúk is úszkáltak benne, a fehér darabjából pedig lett egy gyémántpalota, de olyan, hogy messze földről csudájára jártak.

Hej, istenem, örült az öreg király!

- Lám, lám - mondotta az öreg király -, mégis te hoztad a legdrágább kincset, édes fiam. A legidősebb fiam hozott arany falevelet, de az ellenség el is vitte; a középső fiam hozott mindenféle drágakövet, egy egész hajóval, azt is elvitte az ellenség. Te csak egy pálcikát hoztál, édes fiam, s lám, ezzel megmentetted az országomat, áldjon meg a jó Isten!

Hanem egy kicsit mégis megrökönyödött az öreg király. Mit csinálnak azzal a rengeteg sok katonával, miből tartják el? Mondta is a fiának:

- Az ország megvolna, fiam, de mindenből kipusztítja ez a sok katona.

- Egyet se búsuljon, édesapám - mondta a királyfi -, nem kell azokat eltartani!

S csak kiáltott a katonáknak:

- Vissza! - s nagy trombita- s dobszóval mind visszamasíroztak a pálcába.

No, most már igazán nem volt az öreg királynak semmi búja-baja. Hívatták a papot, hadd adja össze a királyfit a tündér-királykisasszonnyal. Azután jöttek a cigányok, húzták, ahogy tudták, hét nap s hét éjjel állott a lakodalom.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Március: Szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack

Volt egyszer egy király s annak három szép leánya. Ez a király egyszer, mikor a vásárra ment, megkérdezte a leányaitól: na, leányok, mit hozzak nektek a vásárról?

Azt mondta a legidősebb:

- Hozzon nekem, édesapám, aranyruhát.

Azt mondta a középső:

- Nekem pedig ezüstruhát.

- Hát neked mit hozzak? - kérdezte a legkisebbiket.

- Nekem, édesapám - felelte a legkisebb királykisasszony -, szóló szőlőt, mosolygó almát és csengő barackot.

- Hm - csóválgatta fejét a király -, még ezt sem hallottam, de ha van ilyen a világon, majd hozok én neked, leányom.

Elment a király a vásárra, s vett is mindjárt aranyruhát a legidősebb leányának, ezüstöt a középsőnek, de szóló szőlőt, mosolygó almát s csengő barackot nem talált, pedig végigjárt minden boltot.

Búsult a király, hogy éppen a legkedvesebb leányának nem teljesítheti a kívánságát. "No - gondolta magában -, csak érjek haza, kihirdettetem az országban, hogy akinek van szóló szőlője, mosolygó almája, csengő barackja, csak hozza az udvaromba, annyi aranyat adok érte, hogy holtig úr lesz abból."

Ahogy ezt éppen így elgondolá, nagyot zökken a hintaja, s úgy megragad a sárban, hogy a paripák meg sem tudtak mozdulni. Eleget rityegtetett, pattogtatott a kocsis, de a paripák úgy állottak egy helyben, mintha odacövekelték volna.

Mérgelődött a király, de nagyon. Hogy is ne mérgelődött volna, mikor a paripái máskor kis híja volt, hogy lerúgják a csillagot az égből, s most ezt a könnyű hintót sem tudták megmozdítani. Nosza, emberekért küldött a faluba, s szaladt is a falu népe lovastul, ökröstül, kutyástul, macskástul annak a hírére, hogy elakadt a király hintaja.

De bizony hiába csődült össze a falu, meg sem tudták mozdítani a hintót.

Egyszerre csak, amint ott kínlódnának, odasompolyodik egy disznó, s mondja a királynak:

- Röf, röf, röf, felséges királyom, add nekem a legkisebbik leányodat, s egyszeribe kiszabadítlak lovastul, hintóstul, mindenestül.

Szeme-szája elállt a királynak a nagy álmélkodástól: hát ez aztán mi az isten csodája!

De mit gondolt, mit nem, azt mondta a disznónak:

- Jól van, hadd lám, mit tudsz. Itt a kezem, nem disznóláb, ha kiszabadítasz; neked adom a legkisebbik leányomat.

A disznónak sem kellett több, az orrát bedugta a kerékfentők közé, egyet lódított a keréken, s azzal hopp! csak úgy röpült ki a kocsi a sárból, nekiiramodtak a paripák, s egy pillantásra hazaröpítették a királyt.

Ahogy hazaért, előszedte az aranyruhát, ezüstruhát, s átaladta a két idősebb leányának. A legkisebbik leánynak azt mondta nagy búsan:

- Látod, látod, leányom, mért nem kívántál te is ruhát, mert szóló szőlőt, mosolygó almát s csengő barackot nem találtam az egész vásárban.

De még jó kereken ki sem mondhatta ezt, hallja, hogy jön a disznó nagy röfögéssel. Kinéz az ablakon nagy ijedten, s hát látja, hogy az csakugyan az a disznó, amelyiknek a legkisebbik leányát ígérte. S a beste állatja még taligát is hozott magával, bizonyosan abban akarja elvinni az ő legkedvesebb leányát.

Az ám, fel is röfögött az ablakba mindjárt:

- Röf, röf, röf, felséges királyom, eljöttem a leányodért. Röf, röf, röf, küldd le, hadd viszem a taligámon.

"Megállj - gondolta magában a király -, majd küldök én neked leányt."

Nagy hirtelen felöltöztettek egy parasztleányt szép aranyos ruhába, s leküldték a disznóhoz. De hiszen nem volt ez olyan feje lágyára esett disznó!

Felröfög a királynak:

- Röf, röf, röf, felséges királyom, ez nem a te leányod.

Hej, még csak most bánta meg igazán a király, hogy olyan nagy bolondot csinált, s még kezet is adott egy koszos disznónak.

Hát még a kicsi királykisasszony! Úgy sírt, úgy jajgatott, hogy zengett belé a palota, s azt mondta, inkább szörnyű halált hal, semhogy disznónak legyen a felesége.

De hiába sírt, hiába jajgatott, a földhöz is hiába vágta magát, a király azt mondta keserves könnyhullatások közt:

- Már hiába, édes leányom, neki ígértelek, menned kell.

Hanem közben megint gondolt egyet a király, felöltöztette a leányát rongyos, piszkos ruhába, s úgy küldötte le. Hátha így majd nem tetszik a disznónak.

No hiszen, ezt ugyan rosszul gondolta!

A disznó, mikor meglátta a királykisasszonyt, majd kiugrott a bőréből nagy örömében. Felkapta a leányt, szépen a taligára ültette, s vitte nagy röfögéssel:

- Röf, röf, röf, ne sírj, királykisasszony, jó dolgod lesz nálam!

Sírt a királykisasszony keservesen, de a disznó csak röfögött:

- Röf, röf, röf, ne sírj, királykisasszony, mindjárt otthon leszünk.

De még csak akkor vette elé a sírás igazán a királykisasszonyt, mikor a disznó megállott egy ól előtt, abba bevezette, ott a piszkos szalmára leültette.

- Röf, röf, röf, ez az én házam, királykisasszony!

Aztán megkínálta kukoricával:

- Röf, röf, röf, egyél, királykisasszony!

A királykisasszony csak sírt, sírt, s addig sírt, míg az álom el nem nyomta.

- Röf, röf, röf - mondta a disznó -, csak aludjál, királykisasszony, holnap a bánatod örömre változik.

Aludt, aludt a királykisasszony, s másnap délig fel sem ébredt. Déli harangszóra kinyitja a szemét, s hát - láss csodát! - majd megvakul a szertelen ragyogástól! Disznóólban feküdt le, s ihol, palotában ébredt föl. Szalmára feküdt, s ihol, most selyem derékaljon fekszik. S ahogy kinyitotta a szemét, egy sereg leány szaladott az ágyához, s kérdezték nagy alázatosan:

- Mit parancsol, felséges kisasszony?

Egyszeribe hoztak neki szebbnél szebb ruhákat, csak úgy csillogtak ezüsttől, aranytól, gyémánttól, s felöltöztették módisan. Aztán bevezették a szomszéd szobába.

Hát ott ül a terített asztalnál egy dali szép ifjú, szalad elébe, a kezét megfogja, s asztalhoz vezeti.

S mondja neki a dali szép ifjú:

- Ülj le ide bátran, szép királykisasszony. Tied itt minden, amit a szemed lát. Tied vagyok én is, ha meg nem vetsz engem.

- Hát te ki vagy s mi vagy? - kérdezte a leány.

Azt mondja az ifjú:

- Majd elmondom neked, szép királykisasszony. Gyere most a kertbe.

Szépen a karjára vette a királykisasszonyt, s lementek a kertbe. S hát, amint lemennek, elejébe hajlik egy kis szőlőtőke, s szólnak a fürtjei:

- Szakíts le, szakíts le, szép királykisasszony!

- Ez a szóló szőlő - mondja az ifjú.

Mentek tovább, s hát egy almafáról olyan szépen mosolyognak le rá a pici piros almák.

- Látod itt van a mosolygó alma - mondja az ifjú.

Továbbmentek, s csak megcsendül egyszerre az egész kert! Néz a királykisasszony erre-arra, s kérdi:

- Mi cseng olyan szépen?

- Nézd - mondja az ifjú -, ott az a barackfa. Csengő barack terem rajta!

Hej, megörült a királykisasszony, azt sem tudja, sírjon-e, nevessen-e nagy örömében.

- Látod - fordult hozzá az ifjú -, van az én kertemben szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack, amit te kívántál. Itt maradsz-e, leszel-e a feleségem?

Nem kérdette másodszor a királykisasszony, nyakába borult a szép ifjúnak, s azt mondta:

- Itt maradok biz én, ásó-kapa s a nagyharang válasszon el tőled.

Az ifjú aztán elbeszélte neki, hogy ő királyfi volt, de egy gonosz tündér disznónak varázsolta, s azzal átkozta meg, hogy mindaddig az maradjon, míg nem akad egy leány, aki szóló szőlőt, mosolygó almát s csengő barackot kíván.

Még aznap hírül adták a királykisasszony apjának, hogy csak jöjjön egész udvarával a lakodalomra. De bezzeg csaptak is hét országra szóló lakodalmat.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Február: Kacorkirály

Volt egyszer egy szegény özvegyasszony, s annak egy macskája. Ez a macska olyan kajtár,* olyan falánk volt, hogy minden fazékba, minden lábasba beleütötte az orrát. A szegény asszony megelégelte a macska kajtárságát, s egyszer, mikor a macska a tejeslábast egészen kiürítette, fogta a seprűt, jól megverte, s mondta neki:

- Kitakarodj a házamból, fel is út, le is út, többet ide be ne tedd a lábadat!

No, szegény macska mehetett világgá. Elindult nagy búsan, kiment a faluból, bódorgott erre-arra, mindenfelé, aztán egy hídhoz ért, ott leült, s dorombolt magában nagy búsan. Amint ott üldögélne, látja, hogy ott üldögél egy róka is. Szépen odasettenkedik, s elkezd a róka farkával játszani. Megijed a róka, s visszafordul, nézi a macskát, nem tudta elgondolni, mi isten teremtése lehet, ilyen állatot még nem látott. Visszahőköl egy kicsit, de vissza a macska is, mert még ő sem látott rókát világon való életében. Mindkettő megijedt a másiktól.

No, hanem mégis a róka szólalt meg először. Kérdi a macskától nagy szepegve:

- Ki légyen az úr?

"Ahá - gondolja magában a macska -, úgy látszik, ez fél tőlem!"

Mindjárt nekibátorodott, s mondotta nagy büszkén:

- Mit, hát te nem ismersz engem? Tudd meg, hogy én Kacor király vagyok. Nincs az az állat, ki ne féljen éntőlem.

- Ejnye, ejnye - mondotta a róka -, igazán szégyellem, hogy még a híredet nem hallottam.

Egyszeriben meghítta nagy tisztelettel Kacor királyt: legyen szerencséje, látogassa meg az ő szegény házánál, lesz tyúkhús, récehús, lúdhús vacsorára s minden, ami kitelik tőle.

- Jól van - mondotta Kacor király -, hát elmegyek veled.

Elmennek a róka házába, de bezzeg a róka sürgött-forgott, felvetette a konyhát, sütött mindenféle pompás pecsenyét, kínálta Kacor királyt:

- Egyék, felséged, egyék, ne éhezzék, mint otthon.

Mikor aztán az ebédnek vége volt, ágyat vetett Kacor királynak, puha ágyat, s Kacor király meghagyta, hogy csend legyen a háznál, nehogy valaki megháborítsa őt a nyugodalmában. Kiment a róka a háza elé, ott járt fel s alá, vigyázott, nehogy valaki bemenjen, de még a háza felé se közelítsen.

Egyszer jön arra egy nyúl, s a róka már messziről rákiáltott:

- Szaladj innét, te szerencsétlen, nem tudod, hogy nálam alszik Kacor király?! Ha fölébreszted, vége az életednek!

Hiszen egyéb sem kellett a nyúlnak, uccu neki, szaladott árkon-bokron által, mintha szemét vették volna ki. Amint szaladt, szembejő vele a medve, s kérdi:

- Hát te hová szaladsz, talán bizony a kopók kergetnek?

- Jaj, ne is kérdezze, medve bátyámuram. A róka koma háza előtt jöttem el, s azt mondotta róka koma, hogy szaladjak, mert Kacor király van nála szálláson, s ha felébresztem, vége az életemnek.

- Hm, hm - mondja a medve -, na hallod-e, öcsém, sok országot, világot bejártam, de Kacor királynak még a színét sem láttam, de még a hírét sem hallottam. No, csak azért is meglátogatom róka komát, hadd lám, ki az a Kacor király?

Elmegy a medve róka komához, s hát róka koma még mindig ott jár-kel a háza előtt, s amint meglátja a medvét, kiált neki:

- Jaj, lelkem, medve komám, ne jöjjön erre, mert ha Kacor királyt felébreszti, vége az életének, vége az enyimnek is.

De bezzeg megijedt a medve is, megfordult s futott keresztül az erdőn, mintha szemét vették volna, meg sem állott, míg a nyulat utol nem érte. Hát mire odaért, ott voltak a nyúl körül mindenféle állatok, szárnyasok s szárnyatlanok. A nyúl beszélt nekik Kacor királyról, s az állatok rémüldöztek.

- Jaj, istenem, mi lesz velünk, ha Kacor király fölébred, s elindul az erdőbe!

Volt ott mindenféle állat, farkas, szarvas, őz, varjú, sas, holló, s mind szörnyen meg voltak ijedve, nem tudták, hogy mit csináljanak. Azt mondja egyszer a nyúl:

- Mondok én valamit. Álljunk össze, ahányan vagyunk, csináljunk nagy vacsorát, s hívjuk meg Kacor királyt; ha róka komához eljött vacsorára, eljön mihozzánk is.

- Biz' az jó lesz - mondotta a varjú -, én, ha megbíztok bennem, elmegyek róka komához, s meghívom Kacor király őfelségét.

Bezzeg hogy megbízták, hogyne bízták volna, hadd menjen a varjú. Elmegy a varjú róka komához, köszönti illendőképpen, mondja, hogy mi jóban jár.

- Jól van - mondja róka koma -, mindjárt bemegyek, megnézem, hogy felébredt-e, s elémondom a kívánságotokat.

Bemegy róka koma, s hát éppen akkor dörzsöli a szemét Kacor király, nagyokat nyújtózkodik, hogy ropogtak belé a csontjai.

- No, mi hír, barátom? - kérdi Kacor király.

- Felséges királyom - mondja róka koma -, itt van egy varjú. Minden rend- s rangbéli állatok küldték ide, hogy meghívják felségedet vacsorára.

Kacor király megpödörte bajuszát, s mondta róka komának:

- Jól van, mehetsz. Mondd a varjúnak, hogy elmegyek.

Visszarepül a varjú nagy örömmel a többi állatokhoz, s jelenti Kacor király üzenetét. Hej, uramteremtőm, egyszeriben nagy tüzet raknak az erdő közepében! A medve hozott ökörhúst, a farkas lóhúst, a sas mindenféle apró madarakat, a nyúl felcsapott szakácsnénak, forgatta a nyársat, sütötte a drága pecsenyéket; a többiek körülállották a tüzet, úgy várták Kacor király őfelségét.

Aközben Kacor király is nekikészülődött, jó hegyesre kipödörte a bajuszát, s elindult róka komával a vendégségbe. Eléjükbe jött a varjú, s úgy mutatta az utat, de a világ minden kincséért sem mert volna leszállni a földre, hanem repült egyik fa tetejéről a másikra, s úgy károgta:

- Erre! Erre!

Egyszer meglátják Kacor királyt, amint jő róka komával. Hát uramteremtőm, ahány állat ott volt, mindannyinak inába szállt a bátorsága.

- Jaj, jaj - kiabált a nyúl -, ott jő Kacor király, még felszúr a bajuszára!

- Szaladjon, ki merre tud! - kiáltott a medve, s azzal nekiiramodtak, szaladtak, ahányan voltak, annyifelé.

Hogyha azok a bolond állatok el nem szaladtak volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Január: Holle Anyó

Élt egyszer egy özvegyasszony, annak volt két lánya: az egyik szép és szorgos, a másik csúnya és lusta. Az özvegy sokkal jobban szerette a csúnya lustát, mert az édeslánya volt. Minden munkát a másiknak kellett végeznie, az volt Hamupipőke a házban. Ott ült szegény napestig a kút mellett az úton, és font, egyre font, míg csak a vér ki nem serkent az ujjából. Egyszer aztán úgy megvágta az ujját a szál, hogy az orsó is csupa vér lett tőle. Le akarta mosni a kútnál, de az orsó kicsusszant a kezéből, és beleesett a vízbe. A lány sírva fakadt, hazaszaladt a mostohájához, s elpanaszolta neki, mi történt. Az meg, ahelyett hogy megszánta volna, kegyetlenül ráripakodott: 

- Ha beleejtetted, szedd is ki belőle! 

Szegény lány visszament a kúthoz, nem tudta, mitévő legyen; félelmében végül is az orsó után ugrott. Elvesztette az eszméletét, s mikor aztán magához tért, egy szép, napfényes, virágos mezőn találta magát. 

Elindult, ment, mendegélt; egyszer csak egy kemencéhez ért. A kemence tele volt kenyérrel, s a kenyerek azt kiabálták: 

- Húzz ki hamar! Húzz ki hamar, mert megégek! Már régen kisültem! 

A lány nekilátott, és szép sorjában mind kiszedte őket a lapáttal. Aztán továbbment; ment, mendegélt, míg egy almafához nem ért. A fa tele volt almával, és azt kiabálta: 

- Rázz meg! Rázz meg! Minden almám megérett már! 

A lány megrázta a fát, hogy csak úgy hullott a sok alma, mint a zápor. Addig rázta, míg az utolsó szem is le nem hullott róla. Akkor az egészet szépen kupacba rakta, és továbbindult. Ment, mendegélt, végre egy házikóhoz ért. A házikóból egy anyóka kukucskált ki barátságosan, de olyan hosszú foga volt, hogy a lány megijedt, és el akart szaladni. Az öregasszony azonban utána kiáltott: 

- Ne félj tőlem, kedves lányom! Maradj nálam; ha minden munkát rendben elvégzel a háznál, jó sorsod lesz. Csak arra vigyázz, hogy jól megvesd az ágyamat, jól fölrázd a párnámat, hadd szálljon a pihéje; olyankor hó hullik fönt a világban. Én vagyok Holle anyó. 

Az öregasszony olyan szépen rábeszélte, hogy a lány végül is összeszedte bátorságát, ráállt a dologra, és beszegődött hozzá. Mindent megtett a kedve szerint, az ágyát is mindig jól fölrázta, csak úgy szálltak a pihék, akár a hópelyhek. De jó dolga is volt ám az öregnél! Soha egy rossz szót sem hallott, s ehetett, amennyi jólesett neki. Evett is eleinte jó étvággyal; hanem aztán valahogyan ízét vesztette a falat a szájában. Egyre kedvetlenebb, egyre szomorúbb lett. Eleinte maga sem tudta, mi leli; hanem utóbb, mikor már jó ideje szolgált Holle anyónál, ráeszmélt; hogy hazakívánkozik. Hiába ment itt ezerszer jobban a dolga, mint otthon, mégiscsak mindig ott járt a gondolata a messzi kis falusi házban. Végül aztán már nem bírta tovább, odaállt szépen Holle anyó elé, és azt mondta neki: 

- Elfogta a szívemet a honvágy, nem maradhatok tovább nálad. Tudom, százszor jobb sorsom van itt, mégis azt mondja a szívem: vissza kell mennem az enyéimhez! 

- Tetszik nekem, hogy hazavágyol - felelte az öreg -, ebből is látszik, hogy derék, hűséges teremtés vagy. És amiért olyan becsülettel szolgáltál, én magam viszlek fel a fenti világba. 

Azzal kézen fogta, és egy nagy kapuhoz vezette. 

- Innét most már mehet magad is - mondta -, ez a kapu egyenest a falutok határába nyílik. 

A kapu kitárult, s abban a pillanatban, ahogy a lány átlépett rajta, sűrű aranyeső hullott rá a magasból, és az arany mind ott ragadt a ruháján; fénylett, csillogott az egész lány tetőtől talpig.

- Ez a fizetség a szorgalmadért! - kiáltotta Holle anyó a kapun át, és még a kútba esett orsóját is kidobta utána. A két kapuszárny dördülve becsukódott, s lám a lány, amint körülnézett, ott találta magát a falujuk határában, nem messze az anyja házától. Gyorsan útnak eredt, sietett haza boldogan. Ahogy befordult az udvarukra, a kút kávájáról meglátta a kakas és nagyot rikkantott: 

- Kukurikú! Mi történt? Aranyos lányunk hazatért! 

A lány bement a házba, és mert talpig arany borította, az anyja is meg a testvére is szívesen fogadta. Õ meg elmesélte, mi történt vele. Mikor a mostohája meghallotta, hogyan jutott a nagy gazdagsághoz, nagyon szerette volna, ha a csúnya, lusta lányának is ilyen szerencséje akad. Kiküldte hát fonni a kúthoz, a lány meg bedugta a kezét a tüskebokorba, összeszúratta az ujját a tövisekkel, bevérezte az orsót, bedobta a kútba, és utána ugrott. Õ is a szép mezőn tért magához; azon az ösvényen indult el, amelyiken a másik lány járt. Amint a kemencéhez ért, kiabálni kezdtek a kenyerek: 

- Húzz ki hamar! Húzz ki hamar, mert megégek! Már régen kisültem! De a lusta lány azt felelte: 

- Hogyisne! Hogy összepiszkoljam magamat! 

Azzal továbbment. Csakhamar az almafához ért. 

- Rázz meg! Rázz meg! Minden almám megérett már! - kiáltotta az almafa. 

- Hogyisne! Hogy a fejemre essék egy alma! - felelte a lány, és továbbment. 

Odaért Holle anyó házához, de egy cseppet sem ijedt meg az öregtől, mert már tudta, milyen nagy foga van, és tüstént elszegődött hozzá. Az első nap erőt vett magán, szorgoskodott, és ha Holle anyó mondott neki valamit, rögtön megtette, mert egyre csak a sok aranyra gondolt, amit majd kapni fog tőle. A második napon azonban már lustálkodott egy kicsit, a harmadikon meg már alig akart fölkelni reggel. Holle anyó ágyát sem úgy vetette meg, ahogyan kellett volna; nem rázta föl a dunnát, hogy a pihék szétszálljanak belőle. Az öreg végül is ráunt, és kiadta az útját. A lusta lány cseppet sem búsult rajta, hogy a dolog így fordult; most jön majd az aranyeső - gondolta magában. 

Holle anyó őt is a kapuhoz vezette; hanem amikor a lány kilépett rajta, arany helyett egy jókora üst szurok zúdult a nyakába. 

- Ez a fizetség a szolgálatodért! - mondta Holle anyó, és becsukta a kaput. A lusta lány hazament; tetőtől talpig szurkos volt, s amikor a kakas meglátta a kút kávájáról, nagyot rikkantott: 

Kukurikú! Mi történt? Szutykos lányunk hazatért! A szurok pedig rajta ragadt élete végéig. 

Forrás: Jakob Grimm - Wilhelm Grimm Grimm legszebb meséi - Móra Ferenc Könyvkiadó Budapest - 1965

NOVEMBER: A só 

Volt egyszer egy öreg király, s annak három szép leánya. A fél lába már koporsóban volt a királynak, szerette volna mind a három leányát férjhez adni. Hiszen az nem is lett volna nehéz, mert három országa volt, mind a három leányára jutott hát egy-egy ország. Hanem amiképpen nincs három egyforma alma, azonképpen a három ország sem volt egyforma. Azt mondta hát egyszer a király a leányainak, hogy annak adja a legszebbik országát, amelyik őt a legjobban szereti.

Sorba kérdezte a leányokat, kezdette a legidősebbiken:

- Felelj nekem, édes leányom, hogy szeretsz engem?

- Mint a galamb a tiszta búzát - mondá a leány.

- Hát te, édes lányom? - kérdezte a középsőt.

- Én úgy, édesapám, mint forró meleg nyárban a szellőt.

- Na, most téged kérdezlek - fordult a legkisebbikhez -, mondjad, hogy szeretsz?

- Úgy, édesapám, ahogy az emberek a sót! - felelt a kicsi királykisasszony.

- Mit beszélsz, te haszontalan lélek - förmedt rá a király -, kitakarodj az udvaromból, de még az országomból is! Ne is lássalak, ha csak ennyire szeretsz!

Hiába sírt, könyörgött a királykisasszony, hiába magyarázta, hogy az emberek így meg úgy szeretik a sót - nem volt pardon s grácia: világgá kellett, hogy menjen a kicsi királykisasszony.

Elindult keserves sírás közt a kicsi királykisasszony, s betévedt egy rengeteg erdőbe. Onnét nem is tudott kivergelődni, szállást vert egy odvas fában, s ki-kijárt az erdőbe, szedett epret, málnát, szedret, mogyorót, s amit csak talált, úgy éldegélt egymagában.

Egyszer, mikor már egy esztendő is eltelt volt, arra vetődött a szomszéd királyfi, s ez megpillantotta a királykisasszonyt a málnabokrok közt. De a királykisasszony is észrevette a királyfit, s nagy ijedten beszaladt a fa odvába.

Utánamegy a királyfi, s beszól:

- Ki van itt?

A királykisasszony meghúzódott az odúban, reszketett, mint a nyárfalevél, s egy szó nem sok, annyit sem szólt.

Újra kérdi a királyfi:

- Hé! Ki van itt? Ember-e vagy ördög? Ha ember: jöjjön ki, ha ördög: menjen a pokol fenekére!

A királykisasszony most sem mert szólni.

Harmadszor is kérdi a királyfi:

- Hé! Ki van itt? Szóljon! Ember-e vagy ördög, mert mindjárt bélövök!

De már erre megijedt szörnyen a királykisasszony, s kibújt a fa odvából nagy szipogva-szepegve. Rongyos, piszkos volt a ruhája, szégyellte magát erősen, s keserves könnyhullatás közt mondta el a királyfinak, hogy ki s mi ő. Megtetszett a királyfinak a királykisasszony, mert akármilyen rongyos volt, akármilyen piszkos volt a ruhája, szép volt, kellemetes volt az arca. Szép gyöngén megfogta a kezét, hazavezette a palotájába, ott felöltöztette drága aranyos, gyémántos ruhába, s két hetet sem várt, de még egyet sem, azt gondolom, hogy még egy napot sem, de talán még egy órát sem: papot hívatott, megesküdtek, s csaptak akkora lakodalmat, hogy no ... ki tudná azt megmondani, hogy mekkorát.

Telt-múlt az idő, a fiatal pár nagy békességben élt, úgy szerették egymást, mint két galamb. Mondta egyszer a király:

- Na, feleség, én akkor, mikor először megláttalak, nem is igen firtattam, hogy mért kergetett el az apád. Mondd meg nekem a tiszta valóságot!

- Lelkem, uram - mondja a királyné -, én másként most sem mondhatom, mint ahogy akkor mondottam. Azt kérdezte az édesapám, hogy' szeretem őt, s én azt feleltem: mint az emberek a sót.

- Jól van - mondja a király -, majd csinálok én valamit, tudom, visszafordul az édesapád szíve.

Hogy s mint fordítja vissza, arról semmit sem szólt a feleségének, hanem csak befordult a másik szobába, levelet írt az öreg királynak, s abban meghívta délebédre. Hát el is ment a levél másnap, s harmadnap jött az öreg király hatlovas hintón. Fölvezette a fiatal király az öreg királyt a palotába, a palotának a legszebb szobájába, ottan már meg volt terítve az asztal két személyre. Leülnek az asztalhoz, hordják az inasok a fáinnál fáinabb ételeket, de hogy szavamat össze ne keverjem, a fiatal király megparancsolta volt, hogy az öreg király számára minden ételt külön főzzenek, süssenek, s abba sót ne tegyenek.

No, ez volt csak az ebéd! Megkóstolta az öreg király a levest, merít belőle egy kanállal, kettővel, de le is tette mindjárt a kanalat, nem tudta megenni a levest, olyan sótalan volt. Gondolta magában az öreg király: ebből bizony kifelejtették a sót, de a sóban főttben (főtt marhahús) majd csak lesz. Nem volt abban annyi sem, mint egy mákszem. Hordták a pecsenyéket szép sorjában, de vissza is vihették, mert a vén király csak megnyalintotta, s belé sem harapott, olyan cudar sótalan, ízetlen volt mind a sok drága pecsenye.

De már ezt nem állhatta szó nélkül az öreg király.

- Hallod-e, öcsém, hát miféle szakácsod van néked, hogy só nélkül süt-főz?

- Sóval süt-főz az máskor mindég, felséges bátyámuram, de én azt hallottam, hogy bátyámuram nem szereti a sót, megparancsoltam hát, hogy fejét vétetem, ha egy mákszem sót is tesz az ételekbe.

- No, öcsém, azt ugyancsak rosszul tevéd, mert én erősen szeretem a sót. Kitől hallottad, hogy nem szeretem?

- Én bizony éppen a kigyelmed leányától, felséges bátyámuram - mondá a fiatal király.

Abban a szempillantásban megnyílék az ajtó, belépett a királyné, az öreg király legkisebbik leánya.

Hej, Istenem, örült az öreg király! Mert még akkor megbánta volt szívéből, hogy elkergette a leányát, s azóta ország-világszerte kerestette mindenfelé. Bezzeg, hogy most a legkisebbik leányának adta legnagyobbik országát. A fiatal király mindjárt kezére vette ezt az országot is, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Október: Szép Cerceruska 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény özvegyember, s annak két szép leánykája. De aztán olyan szép volt mind a kettő, hogy királykisasszonyoknak is beillettek volna. Be bizony!

Lakott az özvegyember szomszédságában egy özvegyasszony, s ez egyszer, mikor a nagyobbik leányka, akit Cerceruskának hívtak, az udvaron játszadozott, átalszólt a kerítésen:

- Te leányka, mondd meg az édesapádnak, hogy vegyen feleségül engem, s én titeket tejbe-vajba fürösztgetlek.

Megörült ennek Cerceruska, futott az édesapjához, s mondja, hogy mit üzent a szomszédasszony.

- Biz az jó lenne! - mondá az özvegyember, s még aznap feleségül vette a szomszédasszonyt.

Hiszen jó dolguk volt a leánykáknak egy hétig, kettőig, cirókálta-marókálta a mostohájuk, de aztán csak megfordult az indulata, s a szegény árvák többször kaptak verést, mint ételt.

- Hallod-e - mondá Cerceruska a húgának -, ez a gonosz asszony még elpusztít minket, menjünk világgá!

- Én nem bánom - mondá a kisebb leányka -, menjünk világgá.

Jókor reggel fölkeltek, s azt mondták a mostohájuknak, hogy eprészni mennek az erdőbe, ha eleresztené.

- Csak menjetek - mondotta az asszony -, úgysem veszem semmi hasznotokat. - S mikor a leánykák kimentek a kapun, utánuk szólt lassan, de Cerceruska jól hallotta: - Az Úristen engedje meg, hogy mely állat lába nyomából isztok, azzá változzatok!

Na, ment, mendegélt nagy búsan a két leányka, s mikor az erdőbe értek, azt mondja Cerceruska a húgának:

- Hallod-e, nehogy valamiféle állatnak a lába nyomából igyál, akárhogy megszomjúhozzál!

A kicsi leányka megígérte, s azzal eprészni kezdettek. Szedegették az epret, egymásra nem is gondoltak, s lassankint, egyik erre, másik arra, elbódorogtak.*

Egyszerre csak erősen megszomjazott a kicsi leányka, de nem talált sem forrást, sem patakot. Mit csináljon, Istenem, mit csináljon? Meghal a nagy, erős szomjúságtól, ha egy csepp vizet nem talál. Ment, mendegélt keseregve, sírdogálva, s ihol talált egy csepp vizet valami állatnak a lába nyomában. Ő bizony iszik belőle, akármiféle állattá változzék, gondolá magában. Hát, Uram, Jézus, ne hagyj el! - ahogy egy cseppet ivott, mindjárt őzzé változott.

Eközben Cerceruska teleszedte a kosarát, s néz erre, néz arra, hát sehol sincs a kicsi húgocskája. Keresi, kiabálja, s jaj, Istenem, nem találja. Sírt Cerceruska, sírt keservesen, hogy zengett belé az erdő. Hát egyszer csak szalad felé keserves nyihogással egy őzecske, nyalja-falja Cerceruskának kezét, arcát, mindenét.

- Ó, Istenem, Istenem - sírt Cerceruska -, ez bizonyosan az én kicsi testvérem! Nem fogadá meg a szavamat, s őzzé változott.

Megölelte az őzike nyakát, s úgy vezette az erdőn át, folyton sírva, keseregve. De még csak akkor sírt igazán Cerceruska, amikor messziről egy vadászt pillantott meg. Kétcsövű puska volt a vállán, s egy kopó szaladgált, szimatolt előtte. Istenem, Istenem, ha meglátja a vadász, még meglövi a kis testvérét! Néz erre, néz arra, hogy hová rejtőzhessenek el. Áldott szerencsére meglát egy szénaboglyát, s hirtelen mögéje húzódnak. De hiába húzódtak, mert a kopó megszimatolta az őzecskét, s egyenest a boglyához szaladt. Körülszimatolta az őzecskét, de nem bántotta, hanem hirtelen megfordult, visszaszaladt gazdájához, ugrált, vinnyogott, s addig neki békét nem hagyott, míg egy darab kenyeret nem adott. A kopó felkapta a kenyeret, elszaladt a boglyához, ledobta Cerceruska elé, visszaszaladt a gazdájához, s még erősebben ugrált, vinnyogott.

Csudálkozott a vadász, nem értette a kopó dolgát, mert máskor nem is gondolt evésre, míg haza nem tértek a vadászatról. Hanem azért dobott neki még egy darab kenyeret. A kopó ezt sem ette meg, hanem szaladt egyenesen a boglyához, s Cerceruska elé dobta a kenyeret, aztán vissza megint a gazdájához, felszökött rá, s olyan keservesen vinnyogott, mintha leütötték volna a derekát.

- No, várj csak - mondá a vadász -, még adok egy darab kenyeret, de már most magam is megnézem, hogy hová viszed, mert lehetetlen képes, hogy mind magad ennéd meg!

No hiszen elállott szeme-szája a vadásznak, mikor látja, hogy a boglya tövében egy szépséges szép leányka sírdogál, s mellette egy őzecske nyihog keservesen. Cerceruska ráborult az őzecskére, s könyörgött a vadásznak:

- Ó, édes vadász bácsi, ne bántsa ezt a szegény őzecskét, mert ez az én testvérkém!

- Mit beszélsz, te leányka, te - nevetett a vadász -, már hogy lehessen leánynak őz testvére.

Cerceruska erre elmondotta, hogy kik s mik ők, hogy milyen szerencsétlenül járt kis testvére.

Kicsordult a könny erre a beszédre a vadász szeméből, s azt mondta:

- Ne félj, Cerceruska, nem bántom a testvéredet, de sőt inkább magammal viszlek palotámba. Mert úgy tudd meg, hogy én vagyok ennek az országnak a királya.

Azzal kézen fogta Cerceruskát, Cerceruska pedig átölelte az őzecske nyakát, s úgy sétált a királyi palotába.

Ott a király megparancsolta, hogy az őzecskét külön kertben tartsák, Cerceruskának pedig minden ember engedelmeskedjék, kedvét keresse neki, aki jót akar.

Na, kedvébe is járt mindenki Cerceruskának, csak egy udvarbéli asszony, aki dajkája volt a királynak, nézte rossz szemmel. Ennek az asszonynak volt egy leánya, s mind azon mesterkedett, hogy a király vegye feleségül az ő leányát. Mert hogy szavamat össze ne keverjem, a királynak még nem volt felesége. Hiába ajánlották neki a legszebb királykisasszonyokat, egy sem tetszett neki. Örült ennek az asszony, de bezzeg megijedt, mikor Cerceruskát meglátta.

"Bizonyosan ezt akarja feleségül venni a király - gondolta magában -, de abból ugyan nem lesz semmi!"

Csak azt várta, hogy a király elmenjen hazulról, lement Cerceruskával abba a kertbe, hol az őzecske lakott. Volt ennek a kertnek a közepén egy tó, s mikor ennek a partján jártak, azt mondja az öregasszony:

- Állj csak meg, Cerceruska, nézd meg magad a tóban, milyen szép vagy.

Cerceruska belenézett a tóba, s abban a minutában* a gonosz asszony belelökte.

Hej Istenem, nyihogott az őzecske keservesen, szaladgált a tó körül, de az öregasszony odaszólt neki:

- Nyihogj, nyihogj, csak ne beszélj!

Hazajő estére a király, s megy a Cerceruska szobájába egyenesen. Hát Cerceruska nincs ott. Hívatja az asszonyt.

- Hol van Cerceruska?

- Bizonyosan a kertbe ment. Mindig ott játszadozik az őzecskével.

Megy a király a kertbe, keresi, kiabálja Cerceruskát, de csak az őzecske volt ott, az pedig csak nyihogott, szaladgált, nem tudott szólani.

Megszomorodott a király erősen. Azt hitte, hogy Cerceruska elbujdosott a palotából. Kurrentáltatta az egész országban, teméntelen aranyat ígért annak, aki visszahozza Cerceruskát, de ígérhette volna fele királyságát: Cerceruskát senki meg nem találta.

Egész napokon keresztül ott járt-kelt a király a kertben, s az őzecskét simogatta, kérdezte:

- Nem láttad-e Cerceruskát? - de az őzecske csak nyihogott, nem tudott beszélni.

Látta ezt az ördöngös, gonosz asszony, s megijedt, hogy ha a király mindig a kertben jár, még valahogy eszébe jut, hátha a tóba taszították Cerceruskát. Ő bizony elpusztítja az őzecskét is. Megvárta, hogy menjen el hazulról, egyszeriben mészárost hívatott, s bementek a kertbe, hogy vérét vegyék szegény őzecskének.

Haj, szegény teremtés, mikor meglátta, hogy jő a mészáros a késsel, nekirugaszkodott, s szaladt a tó körül, ahogy csak bírták gyenge lábai.

Hiába csalogatták, meg nem állott. S halljatok csudát: amint a tó körül szaladgált, a nagy ijedségtől megjött a szava, s elkezdett beszélni:

Kelj ki, édes Cerceruskám,
tónak fenekéből,
nagy halnak beléből!
Fenik a kést gyenge bőrömnek,
mossák a réztányért piros véremnek!

Éppen ebben a szempillantásban érkezett a kertbe a király, s hallja, hogy mit kiabál az őzecske. Mindjárt összekiabálja az egész udvar népét, kimereti a tó vizét, kifogatja a nagy halat, a hasát fölvágatja, s hát csakugyan benne volt Cerceruska. Úgy láttam, mint ma, hogy élt, s még százszor szebb volt, mint annak előtte.

Volt öröm, de milyen! A kicsi őzecske is akkorákat ugrott örömében, hogy egyszer csak keresztülbucskázott a fején, s hopp! hallgassatok ide! egyszeribe visszaváltozott leánykának.

Eközben a tó ismét megtelt vízzel. No, ha megtelt, a király meg is fogatta a boszorkányt, beledobatta a tóba. Cerceruskát pedig fölvezette a palotába, egyszeribe papot hívatott, az összeeskette őket, s még aznap a fiatal pár tojáshéjba kerekedett, a Küküllőn leereszkedett.

Ha kiszállnak, legyenek a ti vendégeitek.

Szeptember: Az örök ifjúság vize

- magyar népmese - 

Volt egyszer egy öreg király, s annak három szép dali fia. Ennek az öreg királynak az egyik szeme mindig nevetett, a másik pedig sírt. De azt senki sem tudta, hogy mi lehet ennek az oka. Egyszer aztán összetanakodik a három királyfi, s azt határozzák, hogy bemennek hozzá, s megkérdezik. Bemegy először a legidősebb, köszön illendőképpen, s kérdi:

- Felséges apámuram, ha szavammal meg nem sérteném, mi az oka, hogy az egyik szeme mindig nevet, a másik meg sír.

Megharagszik a király szörnyen, nem szól semmit, fölkap egy kést az asztalról, a fiának hajítja. Áldott szerencsére a kés nem találta a fiút, belefúródott a falba, de bezzeg a fiú sem kérdezte másodszor, esze nélkül szaladott ki az udvarra. Kérdik odakünn az öccsei:

- Na, mit válaszolt az édesapánk?

- Menjetek be, majd megtudjátok.

Bemegy a középső királyfi, s éppen úgy jár, mint a bátyja. Esze nélkül szaladt ki ő is az udvarra. De egy szó nem sok, annyival sem mondta, hogy mi történt vele. Hát jól van, bemegy a harmadik is. Megáll szépen az ajtó előtt, kérdi az édesapját:

- Ugyan bizony, édesapám, miért sír mindig az egyik szeme, a másik meg nevet.

Éppen egy rettentő nagy buzogány volt a király kezében, s úgy a fiához lódítja, hogy ha éri, menten szörnyet hal. A buzogány a falba fúródott, a királyfi meg szépen kihúzta, odavitte az apjának, letette az asztalra, s mondotta:

- Itt a buzogány, édesapám. Ölj meg, ha vétettem kérdésemmel.

Megváltozott erre a király, lecsendesedett szörnyű nagy haragja, s mondta a fiának:

- Látom, édes fiam, hogy te nem ijedsz meg az árnyékodtól. Felelek hát a te kérdésedre. Tudd meg, hogy az egyik szemem azért nevet, mert a szívemnek nagy öröme telik bennetek. A másik meg azért sír, mert nagyon öreg ember vagyok, s maholnap meg is halok. De ha valaki elhozná az örök ifjúság vizét, s még egyszer megfiatalodhatnám, majd meglátnád, hogy mind a két szemem nevetne.

- No, ha így van, édesapám - mondotta a fiú -, egy életem, egy halálom, addig megyek, míg az örök ifjúság vizét meg nem találom.

Azzal kifordult az ajtón, mondja a bátyjainak, hogy mi baja az öregnek. Ott egyszeriben elhatározzák, hogy mennek hárman háromfelé, s addig meg sem nyugodnak, míg az örök ifjúság forrását meg nem találják. Hátramentek az istállóba, hogy kiválasszák a legszebb, a legjobb paripákat. A két idősebbik királyfi hamar talált magának valót, de a legkisebbnek ez sem tetszett, az sem tetszett. Amint nézegetné, tapogatná sorba a paripákat, jól arcba legyinti egy sovány, bogos csikó a farkával, s mondja neki:

- Hallod-e, királyfi, ha jót akarsz, engem válassz!

Ő bizony nem sokat gondolkozott: a bogos, sovány csikót választotta. Kacagott a két idősebb királyfi, gúnyolódott az öccsével, hogy melyik viszi majd a másikat, ő-e a csikót, vagy a csikó őt? Aztán felkaptak az aranyszőrű paripákra, s szélnél sebesebben elvágtattak. Na, kibotorkált nagy nehezen az udvarból a bogos csikó is, végigtámolygott az utcán, ki a város végére. Ott aztán ismét megszólalt a csikó:

- Búsulsz, úgy-e, kicsi gazdám?

- Hogyne búsulnék - mondotta a királyfi -, bátyáim talán már a világ végén járnak. Sohasem érem őket utol.

- Ne búsulj, kicsi gazdám, utol is éred, el is hagyod őket. Mert a te bátyáid már a legelső csárdában megállanak, ott tizenkét barátcsuhás zsivánnyal kártyázni kezdenek, azok majd elnyerik minden pénzüket, s még a lovukat, de még a gúnyájukat is el kell, hogy adják a csárdásnak. De még ez sem lesz elég. Ott kell, hogy maradjanak szolgaságban.

Ahogy ezt mondotta a csikó, megrázkódott, s egyszeriben aranyszőrű, hatlábú paripává változott.

- Ülj föl a hátamra, kicsi gazdám! Hogy menjek veled? Úgy-e, mint a madár, úgy-e, mint a villámlás, vagy úgy, mint a gondolat?

- Akárhogy menj, nem bánom, csak az örök ifjúság vizét megtaláljam.

Felszállott a táltos a levegőégbe, repült, mint a gondolat, még annál is sebesebben. Aztán leszállott egy sűrű rengeteg erdőben, éppen egy kis házikó előtt. Bemegy a királyfi, s hát egy olyan öregasszony ül a kuckóban, hogy az orra a térdét veri.

- Adjon isten jó estét, öreganyó!

- Köszönd, hogy öreganyónak szólítottál, mert különben csúful jársz. Hát mi szél hozott ide?

Elémondja a királyfi, hogy miben jár, hogy keresi az örök ifjúság vizét.

- Hej - mondja az öregasszony -, hallottam én hírét annak a víznek, de hogy hol s merre találod meg, azt igazán nem tudom megmondani. Hanem ezt a magas hegyet látod-e? A teteje éppen az eget veri. Ennek a hegynek a túlsó aljában lakik az én néném, az talán többet tud, mint én. De ha aztán megtalálod, fiam, az örök ifjúság vizét, hozz nekem is egy korsócskával. Nem kívánom ingyen. Nesze, adok neked egy arany lókefét, talán még hasznát veheted.

Megköszönte a királyfi a lókefét, betette a tarisznyájába, elvette a korsócskát is az öregasszonytól, aztán fölpattant a lovára, s hipp-hopp! a táltos egyet ugrott, kettőt szökött, általugrott azon a rettentő magas hegyen, s éppen a kis házikó előtt szállott le. Bemegy a királyfi, hát ott egy még öregebb asszony ül a kuckóban. Ennek az orra éppen a földet verte. Köszönti illendőképpen:

- Adjon isten jó estét, öreganyó!

- Köszönd, hogy öreganyónak szólítottál, mert különben bekaptalak volna. Hát hol jársz itt, ahol a madár se jár?

Elémondja a királyfi, hogy miben jár.

- Hej, édes fiam, hallani hallottam a hírét az örök ifjúság vizének, én is szeretnék ám egy korsócskával abból a vízből. De bizony, nem tudom megmondani, hol s merre keressed. Hanem látod-e ezt a rettentő nagy hegyet? Azon túl lakik az én néném, éppen az aljában, az mindent tud ezen a világon. Bizonyosan útbaigazít. Nesze, fiam, adok neked egy arany törlőt, talán veszed valami hasznát. De aztán meg ne feledkezzél rólam! Hozz nekem is egy korsócskával abból a vízből.

Meg sem állott a királyfi, a táltos egyet ugrott, kettőt szökött, ott volt az öregasszony háza előtt. Bemegy, köszönti illendőképpen az öregasszonyt, de ez csakugyan lehetett ezeresztendős, ha nem több. Mondja a királyfi, hogy miben jár.

- No, fiam, jó helyre hozott a szerencséd. Tündér Ilona várában megtalálod az örök ifjúság vizét. Itt szembe ezen a magas hegyen menj keresztül, aztán elérsz a Kék-tengerhez, a Kék-tengerben van hetvenhét sziget, a hetvenhetediken van Tündér Ilona vára. De tudd meg, hogy ez a vár folytonosan forog, s csak úgy kerülsz belül, ha a lovad keresztülugrik a falán. Csak aztán vigyázz, kösd be jól a lovadnak a farkát, hogy egy szál se maradjon ki belőle, mert ha csak egy szál is a vár falához ér, megcsendül a vár, talpra áll, amennyi tündér mind, s ízzé-porrá törnek téged. Ha benn vagy a várban, annak a közepén megtalálod a Tündér Ilona hálószobáját. Az ő ágya nincs sem égen, sem földön, ég s föld között lebeg. Viráglajtorja van hozzá támasztva, azon menj fel. Az ágy felett van egy aranypintyőke kalitkában, annak a száját kösd be egy arany hajszállal, hogy föl ne ébressze Tündér Ilonát. A szobának a két sarkában van két forrás, az egyikben a halál vize, a másikban az örök ifjúság vize buzog. Meríts mind a kettőből, hozz nekem is egy korsócskával az örök ifjúság vizéből, hej, mert szeretnék még én is egyszer fiatal lenni, fiam.

No de ez még nem volt elég, adott az öregasszony egy lóvakarót is a királyfinak. Megköszönte szépen a királyfi a jó tanácsot s az ajándékot, úgy tett, ahogy az öregasszony tanácsolta, s még aznap beugratott Tündér Ilona várába, de úgy, hogy senki lélek észre nem vette. Aztán fölment szépen Tündér Ilona szobájába, hát csakugyan ott lebegett az ágy ég s föld között. Fölmegy a viráglajtorján, s ím ott alszik Tündér Ilona, hosszú aranyhajával végig betakarva. Nézte, nézte a szépséges szép királynét, de mégis eszibe jutott, hogy nem Tündér Ilonáért jött ide. Ámbátor szerette volna elvinni magával. Hamar bekötötte az aranypintyőke száját egy arany hajszállal, aztán telemerítette a korsócskákat az örök ifjúság vizéből, s merített egy korsóval a halál vizéből is. Úgy, ahogy jött, kiment a szobából, felült a táltosra hirtelen, de nagy sietségében nem kötötte fel jól a táltos farkát, egy szál kilógott, s attól akkorát csendült a vár, hogy a tündérek mind talpra kerekedtek, s amennyien voltak, utána a királyfinak! Vágtatott a táltos, mint a gondolat, de egyszer csak megszólal:

- Nézz vissza, édes gazdám, mit látsz, mert a jobb fülem töve erősen viszket.

Visszanéz a királyfi, s látja, hogy a tündérek mindjárt utolérik.

- Végünk van, édes lovam, jönnek a tündérek.

- Ne félj, édes gazdám, csak vesd hátra a lókefét!

Hátraveti a királyfi a lókefét, s ím abból egy rengeteg sűrű erdő növekedett, a tündéreket megállította az útjokban. Hanem egy perc múlva, kettő múlva megint csak megszólal a táltos:

- Nézz vissza, kicsi gazdám, mit látsz, mert erősen viszket a bal fülem töve.

Visszanéz a királyfi, s hát a tündérek nyargalnak veszettül utána.

- Végünk van, édes lovam! Mindjárt utolérnek a tündérek.

- Ne félj, kicsi gazdám, csak vesd hátra az aranytörlőt.

Visszaveti a királyfi az aranytörlőt, s ím, halljatok csudát, rettentő nagy tenger lett a törlőből. A tündérek meghökkentek, s mire összeszedték magukat, jó messzire nyargalt a táltos. Vágtatott a táltos, hogy szakadott le a hab a hátáról, de megint csak megszólal:

- Kicsi gazdám, nézz vissza, mert most már mind a két fülem töve viszket.

Visszanéz a királyfi. Bezzeg hogy a tündérek voltak megint.

- No, most igazán végünk van, édes lovam, mindjárt a farkadba kapaszkodnak a tündérek.

- Ne félj, kicsi gazdám, csak vesd hátra a lóvakarót!

Hátraveti a királyfi a lóvakarót, s lett abból mindjárt olyan sűrű rengeteg erdő, hogy madár sem tudott volna átrepülni közte. A tündérek már most csakugyan nem tudtak továbbmenni. Nagy dérrel-dúrral vissza kellett, hogy térjenek.

Hogy a tündérektől megszabadultak, sorba elmentek az öregasszonyokhoz. Mind a háromnak vitt egy korsócska vizet a királyfi, s csak egy kortyot ittak belőle, úgy megfiatalodtak mind a hárman, hogy az csupa csuda volt. Továbbment a királyfi, s odaért abba a csárdába, ahol a két bátyja elvesztette pénzét, lovát s mindenét. Még most is ott voltak a bátyjai. A csaplárosnak dolgoztak, úgy fizették le a tartozásukat. Hanem a királyfi kiváltotta a bátyjait, s úgy indultak hárman hazafelé.

Útközben elbeszélte, hogy milyen nagy szerencsével járt. Nem tetszett ez az idősebb királyfiaknak, szégyenlették erősen, hogy ők hiába indultak szerencsét próbálni. Összesúgtak-búgtak, az öccsüknek levágták kezét-lábát, s az út mellett egy kútba beledobták. Ők meg szépen hazamentek, vitték az örök ifjúság meg a halál vizét, s eldicsekedtek az apjuknak, hogy így meg úgy jártak be országot-világot, csakhogy teljesítsék szíve kívánságát. Hanem hiába, az öreg királynak ezután is sírt az egyik szeme, sírt, mert a legkisebbik fia nem került haza, s hiába dicsekedtek a bátyjai, nem tudták megmondani, hogy melyik az ifjúság s melyik a halál vize.

Hát eközben a kicsi királyfival mi történt?

A kicsi királyfival az történt, hogy áldott szerencsére a bátyjai egy csodaforrásba dobták. Csonka lába, karja egyszeriben kinőtt, kimászott a kútból, s szép csöndesen hazament. De elébb felöltözött szolgalegénynek, úgy ment az apja elé, s kérte, hogy fogadja fel kocsisnak. A királynak tetszett a szemrevaló legény, mindjárt felfogadta igáskocsisnak.

Telt-múlt az idő, s az öreg király nem tudta, hogy melyik víz a másik. Kihirdettette az egész országban, hogy hat szekér aranyat ad annak, aki megmondja, hogy melyik az örök ifjúság s melyik a halál vize. Jöttek mindenfelől szerencsepróbálók, mesterkedtek mindenféleképpen, de egy sem tudta megmondani, melyik az örök ifjúság s melyik a halál vize. Akkor eléállott az igáskocsis, s megmutatta, hogy melyik korsóban van az örök ifjúság s melyikben a halál vize. Ivott is mindjárt az öreg király egy jó nagyot az örök ifjúság vizéből, s abban a szempillantásban úgy megfiatalodott, akárcsak a fiai, olyan dali szép legény lett belőle.

Örült a király szertelenül, no de nem sokáig tartott az öröme, mert ím, hozzák a hírt, hogy Tündér Ilona felkerekedett minden katonájával, s hogy aranyhidat építtetett a várától a város határáig. Ezen a hídon sétál be a városba, s kő kövön nem marad, de még egy élő lélek sem elevenen, ha a király hozzá nem küldi azt a fiát, aki merített az örök ifjúság meg a halál vizéből. Mit volt mit tenni, küldötte a király a legidősebb fiát.

- Eredj fiam, ha csakugyan ott voltál, kérj pardont s gráciát* Tündér Ilonától.

Megszontyolodott erősen a királyfi, de hiába, menni kellett. Hanem az aranyhídra nem mert rálépni, csak mellette ódalgott lesütött szemmel, s úgy ment Tündér Ilona elé. Kérdi Tündér Ilona:

- No hát, te voltál az én váramban?

- Én voltam - felelt a királyfi.

- Ha te voltál, mondd meg, hogy áll az én váram?

- Úgy, mint a többi, a földön.

- Hát a kutam?

- Úgy, mint a többi kút, a földben.

- Hát az ágyam?

- Mint a többi ágy, a földön.

- Nem igaz - kiáltott Tündér Ilona -, nem voltál az én váramban! Mars vissza az apádhoz, s mondd meg neki, küldje ide azt a fiát, aki nálam járt.

Hazamegy a királyfi nagy szégyenkezve, s most a király elküldte a középső fiát. De az éppen úgy járt, mint az idősebb. Még jobban, mert Tündér Ilona nagy haragjában lehúzatta, s ötvenet vágatott rá.

Hazamegy a középső királyfi, s szörnyű nagy búnak ereszkedik a király. Szavát sem lehetett venni. Egyik szeme sem nevetett, sírt mind a kettő. Akkor aztán bement az igáskocsis, s mondta:

- Felséges királyom, életem-halálom, kezedbe ajánlom, látom, hogy nagy a bánatod, hátha én segíthetek rajtad.

- Nem segíthetsz te rajtam fiam, sokkal nagyobb az én bajom annál. Hej, csak volna itthon a legkisebbik fiam, búmat sem mondanám.

Mondja az igáskocsis:

- Felséges királyom, adjon nekem bíboros, bársonyos gúnyát, olyant, amilyen a két idősebb fiának van, s hátha akkor megvigasztalódik.

"Jól van - gondolta a király - úgy lesz, ahogy lesz" - odaadta a legkisebb fia gúnyáját. Fölveszi magára a legény, s csak nézi, nézi a király, nagyot kiált:

- Te vagy az, te vagy az, az én kedves fiam!

Ment a királyfi, de mindjárt. Fölkapott a táltos lovára, s úgy vágtatott végig az aranyhídon. Mikor Tündér Ilona meglátta messziről, mondotta magában: "No, most az igazi jön. Ez volt s nem más az én váramban!" Ahogy ezt mondotta, előtte termett a királyfi, szalutált neki katonásan.

- Itt vagyok, felséges királyné. Én voltam a te váradban.

- No, ha te voltál, hogy áll az én váram?

- A te várad, felséges királyné, a Kék-tenger hetvenhetedik szigetén van, aranykacsának a lábán áll, s forog szüntelenül.

- Igazad van. Mondd meg nekem mostan, hogy áll az én kutam?

- A te kutad a hálószobádban van. A két sarkában van két forrás. Az egyikben az örök ifjúság, a másikban a halál vize buzog.

- Igazad van. Hát az ágyam hogy áll?

- A te ágyad, fölséges királyné, ég s föld között lebeg, s virágos lajtorján lehet reá menni.

- Te voltál az én váramban, te voltál - mondotta Tündér Ilona -, s enyém is vagy mostan! Ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket.

Bezzeg lett nagy háborúságból mindjárt nagy vígasság, dínomdánom, hejehuja, lakodalom. Egyik szeme sem sírt a királynak, de nevetett mind a kettő. Mindjárt általadta egész királyságát a legkisebbik fiának. Nem volt egyéb gondja ezután, csak nevetett mind a két szeme.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Március: A három citrom 

- török népmese -  

Réges-régen élt Törökországban egy hatalmas szultán, s volt annak egy deli szép fia. Büszke volt ám a szultán a fiára, mert messze földön híre ment szépségének, bátorságának, jószívűségének. Ahány leány megfordult az udvarnál, mind szívesen lett volna a felesége, illegették-billegették előtte magukat, de a királyfinak egy sem kellett közülük.

Telt-múlt az idő, az öreg szultán már megsokallta a dolgot, s egyszer csak így szólott a fiához:

- No, édes fiam, most már igazán elérkezett az ideje, hogy megházasodjál, én öreg vagyok, beteg vagyok, s szeretném még az unokáimat látni. Annyi gyönyörűséges lány van itt az udvarban, hogy én a te helyedben már régen választottam volna közülük egyet feleségül!

- Nem tudok én ezek közül egyet se választani, édesapám - mondotta az ifjú herceg. - Talán, ha sokat járnék-kelnék a világban, akkor megtalálnám azt a leányt, akit szeretni tudnék. Annak a leánynak, aki az én feleségem lesz, olyan tisztának kell lennie, mint a harmatos reggel, fehérnek, mint a hó, és tökéletesnek, mint egy angyal!

- Igazad van, fiam! - mondotta az öreg szultán. - Menj, s keress magadnak ilyen feleséget.

Hát elindult a királyfi, hogy ilyen feleséget keressen magának. A hó úgy hullott, mikor elindult, hogy alig haladhatott előre, a szél süvített, s korbácsolta a tenger hullámait. De a királyfi bátran beszállott a parton veszteglő hajóba, a amint a hajó fedélzetére lépett, láthatatlan kezek eloldották a kötelet, s a hajó elindult.

Három éjjel és három nap úszott csendesen a hajó a tengeren, a kormányos helyén egy árnyék állott, mely hangtalanul irányította a hajót előre. Negyedik nap egy kis sziget tűnt a királyfi szeme elé: a hajó ott kikötött, s hát mit látnak szemei? Kedvenc paripája ott legel a puha pázsitos réten, fel van nyergelve, kantározva úgy, mintha most szállott volna le róla. Kiugrott hamar a hajóból, rápattant a paripa hátára, s fordult vissza a tenger felé, hogy ugyan mit csinál majd a hajó, amíg ő barangol. Hát a hajónak se híre, se hamva, úgy eltűnt, mintha maga a tenger nyelte volna el.

Ment a királyfi előre, de olyan nagy hideg volt mindenfelé, hogy alig bírta tartani a kantárszárat. Körülötte mindenütt nagy némaság volt, embert nem lehetett sehol sem látni. Mikor jó ideig lépegetett a térdig érő hóban, egyszerre csak egy domb tetején egy kis házikót pillantott meg. Odasietett s jó erősen megkocogtatta az ajtót. Nemsokára csoszogást hallott, s egy pillanat múlva hófehér hajú öreg anyóka dugta ki fejét az ajtó nyílásán.

- Hát te hol jársz itt, ahol a madár se jár? - kérdezte az anyóka.

- Feleséget keresek, öreganyám. Nem ismered-e azt a királykisasszonyt, aki a legszebb a világon, s aki éppen olyan jó is, mint amilyen szép?

Az öreg anyóka félig behúzta az ajtót a királyfi orra előtt, s aztán barátságtalanul válaszolta:

- Itt ugyan hiába keresel feleséget. Én Tél anyó vagyok, s ez az én királyságom, nincs nekem időm arra, hogy szerelemre gondoljak. De menj csak itt egyenesen előre, akkor megtalálod testvéremet, az Őszt, az talán tud segíteni rajtad.

Az herceg megköszönte az útbaigazítást, s elindult arrafelé, amerre az öregasszony mutatta. Alig ment egy jó darabon, hát a hó olvadt el a lába alól, a hideg szél engedett, a fák ágait sárga levelek borították, s csak úgy roskadoztak a finomabbnál finomabb gyümölcsök terhe alatt. A gabona aranysárga tengere hullámzott mindenfelé, amerre csak nézett, s még fel sem ocsúdott a csodálkozásból, egyszerre egy kis barna házikó előtt toporzékolt a lova.

Hamar bekopogott az ajtón, s alig hangzott el a kopogás, egy szép, barna hajú, piros arcú, kökényszemű asszonyka nyitotta ki az ajtót, és nyájasan mosolyogva megkérdezte a herceget:

- Mit keres itt, te legény?

- Feleséget keresek - felelte a herceg.

- Ó, de sajnálom, hogy nem segíthetek rajtad - felelte kedvesen az asszony -, annyi dolgom van a sok gyümölcs leszedésével, hogy nincs időm a szerelemre és a házasságra gondolni: de menj csak el a húgomhoz, a Nyárhoz, az ugyancsak ábrándozó asszony, az talán segíthet rajtad valamit!

A herceg megköszönte a tanácsot, s pihenés nélkül folytatta tovább az útját.

Amint haladt előre, mind melegebben, melegebben sütött a nap, az izzadtság csak úgy csurgott róla, pedig az ujjasát is kigombolta. A gabona félig éretten hajladozott előtte, a fű frissen, zölden bizsergett a lova lába alatt. Sokáig ment a perzselő melegben, mikor egyszerre csak meglátott egy kis sárga házikót.

Odasietett, s kopogtatására fiatal, barna hajú asszony nyitott ajtót, aki a herceg kérdésére ezt válaszolta:

- Igen sajnálom, tenger sok dolgom van, nem segíthetek rajtad, de siess a testvéremhez, a Tavaszhoz, az bizonyosan segíteni fog rajtad.

Ment, mendegélt ismét a herceg, amíg csak egy zöld kis házacskához nem ért. Halványlila lugas állott a ház előtt, a kertben pedig gyönyörű, illatosnál illatosabb jácintok, liliomok, ibolyák, nárciszok nyíltak. Mikor megkopogtatta az ajtót a herceg, göndör hajú, halvány ibolyakék szemű leányka nyitotta ki az ajtót. Kíváncsian fordult a herceg felé.

- Hol jársz, mi jóban jársz itt, te szép legény?

- Ó, szép Tavasz - szólt a herceg -, engem a nővéreid utasítottak hozzád, mert olyan feleséget keresek, aki tiszta legyen, mint a harmatos reggel, fehér, mint a hó, és tökéletes, mint egy angyal.

- Igen sokat kívánsz- mosolygott a Tavasz -, de megpróbálom, hátha megtehetem, amit kérsz. De gyere, előbb pihend ki magad, egyél valamit, mert ugyancsak elfáradhattál.

Bevezette a herceget egy hosszú terembe, amely tele volt gyönyörű virágokkal. Mikor jóllakott, s pihent is, a Tavasz kisietett a szobából, s nemsokára visszatért: egy üvegtállal a kezében. Az üvegtálban pedig volt egymás mellett három citrom, egy ezüstkés és egy aranykehely. Mondta a leányka a hercegnek:

- Nagy gonddal őrizd ezt a három dolgot, herceg, mert bűvös erejük van ám ezeknek! Ha hazaérsz az apád kertjébe, ülj le egy forrás mellé, ott vedd elő az aranykelyhet, merítsd tele, aztán vágd fel az első citromot az ezüstkéssel. Gyönyörű királykisasszony fog kiszállani belőle, annak add oda rögtön a vizet, mert ha váratod, abban a szempillantásban eltűnik a szemed elől, de úgy el tűnik, hogy soha többet meg se látod!

- Ne félj, nem leszek olyan ostoba, hogy elengedjem, de ha mégis eltűnne, hát akkor nem lesz feleségem? - kérdezte a herceg.

- Akkor a második citromot is fel kell vágnod, s azzal ugyanúgy kell elbánnod - mondotta a Tavasz. - S ha mind a kettőt elszalasztod, már csak az utolsó citromban lehet reménységed, s ha arra sem vigyázol, sohasem lesz olyan feleséged, amilyet kívántál.

A herceg meg akarta köszönni Tavasz jóságát, de az csak nyájasan intett neki, s eltűnt a szobából.

No de a herceg sem töltötte tovább az időt, nagy sebesen felugrott paripájára s vágtatott hazafelé. Hamar átkelt a Nyár, az Ősz és a Tél birodalmán, s amint a tengerhez ért, már várt reá a hajó. A szél gyorsan repítette őket hazafelé, s egykettőre elébük tűnt a szultán palotája. Amint odaértek a parthoz, a herceg türelmetlenül kapott fel ismét lovára, s egy szemhunyorítás alatt ott voltak a rengeteg nagy kertben, egy kristálytiszta forrás mellett. Ott mindjárt megtöltötte a kelyhet friss vízzel, s elővette a citromot meg az ezüstkést. Hát amint beléhasított, egy gyönyörű szép leány termett előtte, aki félénken így szólt hozzá:

- Szomjas vagyok, adj innom az aranykehelyből!

De a hercegnek úgy elállott a szava is a nagy csodálkozástól, hogy elfelejtette odaadni a vizet. No, ha elfeledte, el is tűnt a gyönyörű leány a szeme elől, mintha sohasem is lett volna ott.

Hej, búsult most a herceg, de megfogadta, hogy másszor jobban fog vigyázni, s felhasította a második citromot is. Mikor meglátta a második leányt, nagy csodálkozásában így kiáltott fel:

- Te olyan tiszta vagy, mint a reggel, s olyan fehér, mint a hó! - de a vizet bizony nem nyújtotta a szép lány felé. Az is eltűnt nagy búsan a herceg szeme elől.

Reszkető kézzel nyitotta fel a harmadik citromot is, de mikor megpillantotta a szépséges leányt, hirtelen lehunyta a szemét, nehogy ezen is rajtafeledje, s úgy nyújtá oda a serleget a leánynak. Az csak ajkához emelte, megnedvesítette, s aztán mosolyogva köszönte meg a hercegnek.

Nem volt nyári reggel, amely olyan tiszta tiszta lett volna, hó nem lehetett fehérebb, s angyal sem tökéletesebb ennél a lánynál! A herceg boldogan fogta meg hófehér kezét, s maga mellé ültette egy virágos padra.

- Akarsz-e az én feleségem lenni, te gyönyörű leány? - kérdezte halkan a herceg.

- Igen - felelte a szép leány.

Amint felocsúdott álmélkodásából a herceg, a királyleány ruhájára esett a tekintete. Egyszerű szövetből volt, a színe se volt szép, nem illett semmiképpen sem reá. A herceg szerette volna rögtön teljes pompájában látni a szép leányt, mondta hát neki:

- Nem illik tehozzád, édes szép menyasszonyom, ez a rongyos ruha. Beszaladok az apám palotájába, s hozok neked selyemruhát, csillogó láncot a nyakadra, az illet meg téged.

A leány nem sokat bánta a fényes ruhát meg a csillogó ékszert, de mert látta, hogy a herceg abban szeretné látni, hát beleegyezett, hogy ott marad egyedül a forrás mellett. De mielőtt elment volna a herceg, felsegítette a leányt egy fa ágára, az meg szépen letelepedett rá, mint egy kis fészekbe, s úgy várta a herceget. Őt senki sem láthatta a falevelektől, de ő látta a forrásban az arcát, amely úgy megmutatta a szépségét, mint egy tükör.

Alig ment el a herceg, egy csúnya vénasszony lépett a forráshoz, s beléhajolt, hogy megmerítse korsaját. Majd elájult örömében, amikor egy gyönyörű fehér arc pillantott rá vissza a vízből!

- Ó, milyen gyönyörű lettem! - mormogta magában boldogan. - De bizony nem is vagyok én most már arra való, hogy mást szolgáljak! Többet nem lát engem ez a kút, nem hordok én vizet senkinek!

Ezzel eldobta a korsaját, s mint a páva, úgy illegette-billegette magát, amíg a gazdája házához nem ért.

- Miért jöttél üres kézzel, Debora? - kérdezte az asszonya szigorúan.

- Azért, mert megláttam gyönyörű arcomat a forrás vizében, és most már nem fogok többet rabszolga módjára dolgozni! - felelete büszkén Debora.

- Hisz csúnyább vagy, mint voltál, takarodj rögtön vízért, te csúfság! - kiabált rá nagy mérgesen asszonya.

Debora hamar vett egy új korsót, és sietve ment vissza a forráshoz, hátha rosszul látott.

Amint belenézett, ismét a királyleány gyönyörű képét tükrözte vissza a víz, s boldogan kiáltott fel:

- Igaz volt! Igaz volt! Szebb vagyok még az álomnál is, s most már egy herceghez megyek feleségül, s fényes palotában fogok élni!

Ismét eldobta a korsaját, s büszkén tért vissza asszonyához, aki nagy mérgében már csak nevetni tudott a szolgáló bolondságán.

Mikor jól kinevette magát, így szólt Deborához:

- Te nem is tudod elképzelni, milyen rút vagy, Debora, s most még ilyen bolondságokkal tömöd meg a fejedet. Takarodj vízért, s ha még egyszer a szépségeddel jössz vissza, majd meglátod, hogy rosszul jársz!

Ismét visszament az asszony a forráshoz, s a királyleány mosolygó arca most is ott imbolygott a vízen.

- Csak azt tudnám, hogy valóság ez, vagy álom - kérdezte hangosan magától.

A leány meghallotta a hangos beszédet, megmozdult a fán, s egy levelet lesúrolt az ágról a vízbe. A csúf asszony csodálkozva pillantott fel a fára, hogy vajon mi mozog ott. Hát ott van az ő gyönyörű, mosolygó arca, hófehér nyaka a fán, egy idegen lányon! Hej, megmérgelődött, hogy így elbolondította magát, de azért, mit gondolt, mit nem magában, nyájasan, mosolyogva szólította meg a lányt:

- Jó reggelt, szép gyermekem! Ki tett fel téged erre a fára?

- Én a vőlegényemre várok, aki selyemruhát, szép nyakláncot hoz nekem az apja palotájából - mondotta mosolyogva a leány.

- Nagyon összekuszálta aranyhajadat a szél, gyere le, majd én megfésülöm, nehogy így találjon a herceg, amikor idejő.

- Milyen szíves vagy hozzám. Bizony jó lesz, ha megfésülsz - mondta a királyleány, s nyújtotta le a kezét a vénasszonynak. Az le is húzta hamar, egy hosszú tűvel abban a szempillantásban agyonszúrta. És alig hanyatlott le a szép fehér leány a földre, hófehér galambbá változott, s panaszos búgással, burukkolással szállt el a gonosz asszony feje fölött.

A csúf vénasszony hamar felkapaszkodott a szép leány helyére, s ott várta a gonosz lélek, hogy jöjjön érte a királyfi. Bezzeg nem kellett sokáig várakoznia, jött a királyfi a selyemruhával, ragyogó ékszerrel. Hát édes istenem, mikor felveti szemét a fára, mit lát? Csúf, ráncos vénasszony ül az ő szép menyasszonya helyén!

- Hol van az én édes, szép menyasszonyom? - kérdezte haragosan a vénasszonytól. - Hiszen ő tiszta volt, mint a harmatos reggel, s fehér, mint a hó! Mit csináltál vele, te vén boszorkány?

- Ó, édes hercegem - felelte somolyogva a csúf banya -, amíg te ruháért jártál, idejött egy varázsló, s így elvarázsolt engem. De végy csak feleségül, három nap múlva olyan leszek, amilyen voltam, de ha elhagysz, örökre ilyen világcsúfja maradok.

A herceg erősen elszomorodott, de nem akarta megszegni a szavát, hát felöltöztette a vénasszonyt a gyönyörű ruhába, s beültette a kocsiba, úgy indultak hazafelé. A királyfi előrelovagolt, s elmondta nagy szomorúan az apjának, hogy mi történt, de bizony az sem tudott más tanácsot adni, mint hogy most már csak tartsák meg az esküvőt, akármint legyen is a dolog. Mialatt beszélgettek egymással, a kocsi is megérkezett, a vénasszony kiszállott belőle, felment nagy begyesen a palotába, s ott rendre összejárta szobákat, nézelődött, parancsolgatott okkal, ok nélkül a cselédeknek.

Jártában-keltében betévedt a konyhába is, s megparancsolta a szakácsnak, hogy bőviben legyen a pecsenye s minden jó a lakodalmán. Hát amint éppen ott parancsolgat nagy hangosan, meglát az ablakpárkányon egy gyönyörű fehér galambot!

- Fogjátok meg ezt a madarat, s főzzétek meg ebédre! - kiáltotta a vén banya a cselédeknek.

Futottak is, ahogy tudtak, megfogták, s a szakács egy pillanat alatt elvágta a nyakát. De három csepp vér odacseppent a nyakáról az ablak alá, s ím, halljatok csudát! - reggelre szép zöld citromfa hajtott ki belőle. Másodnap levélbe borult, harmadnap három citrom csüngött már rajta. Épp aznap járt a királyfi arrafelé, meglátja a fát s rajta a három citromot, s mi jut eszébe, mi nem, szépen leszakította, bevitte a szobájába. Elővette az aranykelyhet, megtöltötte vízzel, s felvágta az elsőt az ezüstkéssel. Hát ebből is kiugrik egy szép leány, s nyújtja kezét a víz után, de a királyfi nem adta oda, hanem így szólt:

- Szép vagy, szép vagy, de az én menyasszonyom szebb volt nálad!

A második citromot is felvágta, nyújtotta a kezét a második leány is a víz után, de ennek sem adta oda, s el is tűnt nemsokára a szeme elől. De amikor a harmadik citrom lakója megjelent, bezzeg odanyújtotta a vizet, aztán karjába szorította a gyönyörű leányt.

Hej, volt nagy öröme a szultánnak is, mikor fia elébe vezette az igazi menyasszonyt, de annál nagyobb haragra gerjedt a gonosz vénasszony ellen. Rögtön maga elé hívatta, s azt kérdezte tőle:

- Milyen büntetést érdemel az, aki el akarja pusztítani a herceg jövendőbeli feleségét?

- Mindenesetre borzasztó büntetést érdemel - mondotta az asszony -, tetesse be felséged a sütőkemencébe, s csapják be utána az ajtót.

- Magadra mondtad ki az ítéletet, vén boszorkány! - kiáltotta nagy haraggal a szultán, s elhurcoltatta a vénasszonyt. De a jólelkű királykisasszony addig könyörgött az asszony életéért, amíg csak meg nem kegyelmeztek neki: ez volt az egyetlen ajándék, amit az öreg szultántól az esküvőjére kért.

Mikor az ifjú herceg meghallotta menyasszonya kérését, boldogan mondotta néki:

- Láttam, hogy oly tiszta vagy, mint a harmatos reggel, s oly fehér, mint a hó: most tudom, hogy oly tökéletes is vagy, mint az angyalok.

Teltek-múltak boldogságban az esztendők, s az ifjú herceget és a feleségét mindenki szerette. A nagy kert közepén gyönyörű citromfa pompázott, s akárhányszor elsétált alatta az ifjú pár, hálásan gondoltak a Tavaszra, akinek boldogságukat köszönhették.

Február: A pelikánmadár

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, az Óperenciás-tengeren innét, volt egyszer egy öreg király. Ennek a királynak az egyik szeme mindig sírt, a másik meg nevetett. Csudálkoztak a népek, hogy ugyan mért nem nevet a királynak mind a két szeme, hiszen olyan szépséges szép leánya van, amilyen nem volt több kerek e földön: mi búja-baja lehet, hiszen ahány valamirevaló királyfi volt a világon, mind megfordult az udvarában, epekedett a királykisasszonyért, válogathatott bennök. De csodálkozott ezen a királykisasszony is, s egyszer aztán megkérdezte az apját:

- Édesapám, mi az oka, hogy az egyik szeme mindig sír, s a másik meg nevet?

Mondotta a király:

- Sokan kérdezték ezt, édes leányom, de még senkinek meg nem mondtam, minek mondtam volna, úgyis tudom, hogy hiába mondanám.

- Ó, lelkem, apám, mondja meg nekem, legalább segítek búsulni!

Addig kérte, s olyan szépen kérte, hogy megmondotta az öreg király:

- Azért sír az egyik szemem, mert volt nekem ifjúkoromban egy szépen zengő pelikánmadaram, ha annak az énekét hallottam, elfeledtem minden búmat-bajomat. Ezt a madarat valaki ellopta, s ámbátor bejártam utána az egész világot, meg nem találtam. Azóta sír az egyik szemem. A másik azért nevet, mert világjáró utamban sok szép leányt láttam, de hozzád hasonlatos szépet nem!

Azt mondta erre a királykisasszony:

- Bizony ha nem látott, édes apámuram, nem is megyek addig férjhez, míg a pelikánmadár elé nem kerül! Amely királyfi azt akarja, hogy a felesége legyek, induljon a pelikánmadár után, s anélkül ne is kerüljön a szemem elé.

Eleget mondta az öreg király, hogy az hiábavaló kívánság, meg se próbálja, mert vénleány marad: a királykisasszony kihirdette ország-világ előtt, hogy annak lesz a felesége, ki a szépen zengő pelikánmadarat visszahozza.

Bezzeg elindultak százan is, de indulhattak ezerén is, egy-két országot bejártak, azzal megfordultak, mert hírét-nyomát sem találták a pelikánmadárnak.

- Látod, lányom, látod - mondotta a király -, hiábavaló a kívánságod! Bizony mondom, hogy vénleány maradsz.

De beszélhetett neki, azt mondta a királykisasszony:

- Akár hiábavaló, akár nem, amit fogadtam, amellett maradok.

De már erre az öreg királynak mind a két szeme sírni kezdett. Hej, mért is szólt a leányának a pelikánmadárról!

Hanem hogy szavamat s mondásomat össze ne zavarjam, volt a király udvarában egy kicsi nemeslegény, s ez, hogy látta s hallotta, mi nagy szomorúság van a palotában, mit gondolt, mit nem, hamuban sült pogácsát süttetett a szakácsnéval, s azzal azt sem mondta senkinek, hová, merre, csak elindult torony irányába. Kimegy a városból, megy, mendegél az úton egy darabig, aztán letér az útról, nekivág az erdőnek, s hát amint a szélire ér, elejibe áll egy öreg koldus, s kenyeret kér tőle Isten nevében.

- Jó szívvel - mondta a kicsi nemeslegény, s benyúlt a kebelébe, kivette onnan a hamuban sült pogácsát, s felét a koldusnak adta.

- No, te kicsi nemeslegény - mondotta az öreg koldus -, adj hálát az Istennek, hogy nem sajnáltad tőlem a pogácsát. Tudom én, mi útra indultál. Sok királyfi vágtatott el itt aranyszőrű paripán, kértem is mindeniktől Isten nevében, de rám sem hallgattak, nagy büszkén továbbvágtattak. No de vissza is jöttek szégyenszemre a pelikánmadár nélkül. Hát jótétel helyébe jót várj, fiam! Hallgass ide! Az a pelikánmadár túl van az Óperenciás-tengeren, s ha három ember életét összetennéd, még akkor sem érnél oda gyalogszerrel, de még lóval sem, akármilyennel. Olyan ló kell oda, amelyik sárkánytejet szopott. Eredj keresztül ezen az erdőn, aztán menj tovább, még egy erdőn keresztül, annak a szélén lakik egy vén boszorkány, állj be hozzá szolgálatba. Három nap az esztendő, de még ember fia ki nem töltötte azt a három napot, mert két lovat kell őrizni, s az a két ló a boszorkány két leánya. Egyszer a föld alá, másszor a tenger alá bújik ez a két ló, de még a fellegekbe is, s csak akkor kerülnek haza, mikor a három nap kitelt. Azám, csakhogy akkor már jöhetnek, mert a vén boszorkány karóba húzatja a fejedet. No de ne búsulj te, fiam! Nesze, adok egy sípot. Ennek a sípnak három lika van. Ha az elsőt megfuvintod, eléjő a szúnyogok királya; ha a másodikat, a halaké; ha a harmadikat, az egerek királya. Ezek elékerítik a lovakat, akárhová bújnak. Mikor az esztendő kitelik, a vén boszorkány ajánl neked minden szépet, drágát, de te ne láss, ne hallj, akármit mutat, akármit beszél, csak kérd azt a csikót, mely a ganédombon kétölnyire el vagyon ásva, s amely félig el is vagyon rothadva. Ezt a csikót ásd ki, vedd a nyakad közé, s vigyed, meg se állj, míg a falu hídjához nem érsz, ott állj be a híd alá, mosd meg jól a csikót. A többi a te dolgod.

Megköszöni a kicsi nemeslegény a sípot s a jó tanácsot, elbúcsúzik az öregembertől, s mire esteledett, alkonyodott, keresztülment a két erdőn, ment egyenest a vén boszorkányhoz. Köszön illendőképpen, a boszorkány fogadja, leülteti.

- Mi jóban jársz, fiam?

- Szolgálatot keresek, öreganyám.

- Jól van, fiam, szerencsés órában jöttél. Nálam három nap az esztendő, s csak két lovat kell őröznöd. De úgy őrözd, hogy ha elveszíted, karóba kerül a fejed.

- Nem bánom én, öreganyám, csak adja kezemre a lovakat!

"Hiszen csak várj - mormogott magában a vén boszorkány -, majd megbánod!"

Asztalhoz ültette a legényt, adott neki jó vacsorát, bort is elegendőt, de a borba álomitalt csepegtetett. Vacsora után kimentek az istállóba, ott a legénynek kezére adta a lovakat, de ugyancsak lelkére kötötte, hogy a selyemrétre menjen velök, s reggelre jöjjön haza.

A kicsi nemeslegény hamarosan felkantározta a lovakat, az egyikre felült, s úgy ment ki a selyemrétre. Ott eleresztette, s leheveredett a puha selyemfűbe, el is aludt mindjárt. A nap a hasára sütött, akkor ébredt fel. Dörzsöli a szemét, néz erre-arra, mindenfelé, de nézhetett, híre-nyoma sem volt a lovaknak.

No, ha nem, belefújt a síp első likába, s hát abban a pillanatban ott termett a szúnyogok királya.

- Mit parancsolsz, édes gazdám?

- Azt, hogy keresd meg a lovaimat!

- Hiszen ha a levegőben vannak, ne félj, visszahozom!

Azzal a szúnyogok királya elrepült, összecsődítette mind, ami szúnyog volt a világon, s hát egy óra sem telt belé, leszáll a selyemrétre két griffmadár. A kicsi nemeslegény a kantárral fejbe vágta a griffmadarakat, s azok abban a pillanatban lóvá változtak. Egyszeriben felkantározta őket, s hazavágtatott velük, hogy csakúgy szakadt le a hab róluk.

Isolygott-pisolygott a vén boszorkány, amikor meglátta a legényt, dicsérte is erősen, étellel-itallal jól megtraktálta, de míg a legény evett-ivott, kiment az istállóba, s lapátnyéllel úgy eldögönyözte a lovakat, hogy elterültek a hídláson.

Estig nem kellett a rétre menni, akkor megint jó vacsorát adott a vén boszorkány a legénynek, de most már annyi álomitalt cseppentett a borába, hogy még ki sem ért a rétre, lefordult a ló hátáról, s reggelig aludt, mint a fekete föld. Bezzeg hogy: volt ló, nincs ló! De ezen nem búsult a legény, belefújt a síp második likába, s csak ott termett előtte a halak királya.

Mondja a legény, hogy mi a baj.

- Ne búsulj, ha az én országomba tévedtek, elékerítem! - mondotta a halak királya.

S hát csakugyan egy óra sem telt belé, egy nagy csukát vetettek ki a selyemrétre. Ennek a csukának a hasát a halak királya felhasította a kardhallal, s ím, két aranyhalacska fordult ki belőle. Ezt a két aranyhalacskát meglegyintette a legény a kantárral, s lóvá változott mind a kettő.

Hazavágtat a legény, isolyog-pisolyog a boszorkány, dicséri, de úgy, hogy majd lesuvad* a legény arcáról a bőr a nagy dicsérettől, hanem míg a legény délebédelt, kiment a boszorkány az istállóba, s addig verte a lovakat, míg a hídláson el nem nyúltak.

Harmadik este még több álomitalt vegyített a legény borába, s hogy jobban aludjék, még három bagolytollal töltött párnát is adott neki. Hiszen nem kellett a párna, elaludott anélkül is, dél volt, mire felébredt. A legény nem is kereste a lovakat, belefújt a síp harmadik likába, s egyszeriben ott volt az egerek királya.

- Mit parancsolsz, kedves gazdám?

Mondja, mit.

- Ne félj, ha a föld alatt vannak, előkerítem én.

Nosza, nekiindultak az egerek, felkajtattak minden zugot, likat a föld alatt, s hát, mire a legény az álmot kitörülte a szeméből, hoznak elejbe két patkányt. Meglegyinti a kantárral, s egyszeriben lóvá változtak.

- No, fiam - mondotta a vén boszorkány, mikor a legény hazament a lovakkal -, ilyen szolgám még nem volt mint te. Becsületesen kitöltötted az esztendőt, de nem is maradok adósod. Nesze, itt van három kulcs. Egy a pincébe nyit, ott káddal áll arany, ezüst: végy, amennyit elbírsz. Egy a ruháskamarámba nyit. Vannak ott drágábbnál drágább aranyos, gyémántos ruhák, elveheted a legszebbet. A harmadik kulcs az istállóm kulcsa, ott válaszd azt az aranyszőrű paripát, amelyik csak szemednek, szívednek tetszik.

Mondotta a legény:

- Nem kell nekem, öreganyám, sem a pénze, sem a ruhája, sem az aranyszőrű paripája. Kell nekem az a csikó, amelyik a ganédombban el vagyon ásva.

- Hej, fiam, fiam, ördöggel cimborálsz te - mondotta a boszorkány -, meglásd, hogy rossz végre jutsz!

- Nem bánom én, öreganyám, akármi végre jutok, de énnekem az a csikó kell.

Eleget mesterkedett a boszorkány, hogy kibeszélje a legényt a szándékából, de annak ugyan beszélhetett. Mit volt mit nem tenni, adott a legénynek aranyásót, s ezzel ásni kezdett a kicsi nemeslegény, ásott hét nap s hét éjjel szakadatlan: akkor akadt a csikóra. Megfogta a lábánál fogvást, szép gyöngén kihúzta, a vállára emelte, s úgy vitte a híd alá, s ott megmosta. Akkor kivezette a híd alól, s hát, uramteremtőm, színarany volt a csikó szőre, ragyogott, mint a Nap. Kantár is volt a fejében, gyémántszeges kantár, nyereg is a hátán, aranyos, ezüstös.

- No, édes gazdám - szólalt meg a csikó -, ülj rám, hadd lám, hogy rám termettél-e?!

Felpattan a legény a csikóra, az meg egyet ugrik, kettőt szökik, s fent volt a fellegek közt: onnét ugrott a Holdba, a Holdból a Napba, a Napból a Fiastyúkba, abból meg le a hídra, s a kicsi nemeslegény úgy ült rajta, mintha oda szegezték volna, meg sem tántorodott.

- Jól van, édes gazdám, most már mehetünk. Elviszlek az Óperenciás-tenger partjára, tovább nem, ott leteszlek. A tenger partján van innen is, túl is egy fa. Ez a két fa minden esztendőben kétszer összehajlik, tavasz elején s nyár végén: akkor átsétálhatsz rajta az Óperenciás-tenger túlsó partjára. Onnét gyalogszerrel mégy tovább, s minden házhoz beszólsz, minden embertől, akivel találkozol, kérdezősködöl, mert tudd meg, hogy "száján az ember messze elmehet", s "többet ér egy kérdezem, száz keresemnél"! Hanem ha szükséged lesz rám, csak fuvints bele a sípodnak mind a három likába, ott leszek mindjárt.

Ahogy ezt mondotta a táltos csikó, mindjárt fel is szállott a levegőégbe, vitte a kicsi nemeslegényt erdők-mezők, tengerek felett, hét nap s hét éjjel folyton szállott, gondolatnál is sebesebben, akkor ért az Óperenciás-tenger partjára, ottan leereszkedett a térdig érő selyemfűbe.

- Itt vagyunk, kicsi gazdám. Vedd ki a szájamból a zablát, te meg indulj, nézd, éppen most hajlik össze az a két fa!

Hopp, a kicsi nemeslegény egy szempillantásra felmászott a fára, s futott, mint a gondolat, keresztül az összehajlott ágakon. Addig futott, míg a tenger túlsó partjára nem ért. Na, éppen jókor, mert ahogy a földre ugrott, elvált a két fa egymástól.

Elindult a kicsi nemeslegény egymagában, ment, mendegélt, aranyerdőbe ért, de meg sem állott, míg az erdőn át nem ment. Az erdő túlsó szélén volt egy kis ház, abban lakott egy százesztendős asszony, bement hozzá.

- Adjon isten jó estét, öreganyám!

- Adjon isten, fiam! Hát te mi jóban jársz?

- Én a szépen zengő pelikánmadarat keresem, ha megtalálnám. Hallotta-e hírét, öreganyám?

- Hallani hallottam a hírét, de sohasem láttam, pedig én is szeretném hallani a hangját, mert azt mondják, hogy aki hallja, megfiatalodik. Eredj, fiam, az anyámhoz, az ott lakik az ezüsterdő mellett, az talán többet tud róla.

Útbaigazgatja az öregasszony a kicsi nemeslegényt, megy ez az ezüsterdőbe, ezüsterdőn túl az öregasszony anyjához, kérdi ezt is, hallotta-e hírét a pelikánmadárnak.

- Hallottam, fiam, s azt is hallottam, hogy a jezsoviták* templomában vagyon, de jobb, ha visszafordulsz, mert éjjel-nappal istrázsálják a jezsoviták, s ha a világ minden kincsét ígérnéd nekik, úgy sem adnák neked. Eredj különben az anyámhoz, az többet tud, mint én.

Eligazítja a legényt a rézerdőbe, annak a túlsó szélén lakott a mindentudó öregasszony.

- Adjon isten jó napot, öreganyám!

- Hozott isten, fiam! A pelikánmadarat keresed, ugye?

- Azt, öreganyám, azt.

- Azt mondta a leányom, hogy a jezsoviták templomában van, ugye? Ott volt biz az a mai szent napig, de onnét ma reggel, míg a templomot seperték, elrepült, s meg sem találják, míg hozzám nem jönnek tanácsért.

Mondta a legény:

- Lelkem, öreganyám, mutasson nekem utat, mert az a pelikánmadár az én országombeli királyé, akinek az egyik szeme mindig sír a madár után.

- Tudom, fiam, tudom, én meg is mutatom neked az utat, csak embere légy. Hallgass ide! A pelikánmadár a vaserdőbe repült. A vaserdőben van egy akkora fa, hogy a felső ága az eget veri. Ennek az ágnak a kettős ága, az ikre közé akadt a pelikánmadár, ott vergelődik, kínlódik, de hiába, nem tud kiszabadulni. Ha volna olyan ember, aki még a mai áldott szent napon fel tudna mászni arra a fára, kiszabadíthatná a madarat, de már azt nem hiszem.

Hej, megszomorodott a legény, a könnye is kicsordult. Gondolt ide, gondolt oda, mit tudjon csinálni, merre facsarodjék. De bezzeg felvidult egyszerre! Eléveszi a sípját, belefuvint a három likba, s hát csak zúgni-búgni kezd a levegőég, nagy szél kerekedik, s ím, abban a pillanatban elejbe toppan a táltos csikó.

- Mi baj, édes gazdám?

Mondja a legény, hogy mi.

- Ülj a hátamra, fogódzkodj a sörényembe jól! Ne nézz se jobbra, se balra, csak felfelé! Mikor a fejem az eget éri, hirtelen fogd meg azt a két ágat, húzd kétfelé, s abban a minutában fogd meg a madarat is, dugd a kebeledbe!

Na, úgy is tesz a legény, ahogy a táltos csikó mondja. Felszállanak a levegőégbe, hipp-hopp! be a vaserdőbe, vaserdőben az égig érő fa mellett szállnak felébb, felébb, mint a gondolat, s egyszerre csak: kopp! nagyot koppan a táltos csikó feje. De a legény sem tátotta el a száját, egy, kettő! kebelében volt a szépen zengő madár.

Ott bizony, de ahogy ott volt, elkezdett énekelni, s halljatok csudát! ég-föld zengett az énekétől.

Mondta a táltos:

- Fogóddz belém jól, édes gazdám, különben lefordulsz rólam!

No, ezt jó, hogy mondta, mert a kicsi nemeslegény szemét-száját eltátotta a madár énekén.

S amerre elszállottak a levegőégben, lent a földön, aki öreg ember hallotta az éneket, az mind megfiatalodott. Olyan szép fiatal leány lett abból a három öregasszonyból is, aki a kicsi nemeslegényt útbaigazgatta, hogy csupa csuda.

Egy hét, kettő nem telt belé, hazaért a kicsi nemeslegény, s amint ment végig a városon, kiveszi kebeléből a pelikánmadarat, biztatja:

- Énekelj, énekelj, szépen zengő pelikánmadár!

De bezzeg egyszerre kicsődült az utcára minden ember, ki a király is, ahogy a pelikán elkezdett énekelni, s hát - volt öreg király, nincs öreg király, úgy megfiatalodott, hogy testvére lehetett volna a leányának.

Hiszen lett becsületje a kicsi nemeslegénynek. A király egyszeriben neki adta fele országát s fele országa mellé a leányát.

Holnap legyen a szépen zengő pelikánmadár a vendégetek!

Január: A táltos kecske

Benedek Elek gyűjtéséből

Egyszer volt, hol nem volt, nem is erőst messze, csak Galambfalván, volt egy dali pásztorlegény. Nem volt ennek a legénynek semmi egyebe az ég világán, csak egy botja s egy huncut táltos kecskéje. De tudjátok meg, hogy azzal a száz darab juhval, amit a kezére adtak a gazdák, nem volt annyi baja, bosszúsága, mint az egy kecskével. Mindig félre járt a juhseregtől, nem lehetett semmiképpen becsületre szoktatni. Egyszer, mikor már erősen kijött a béketűrésből a szegény legény, fogja a botját, s amúgy istenesen ódalba hajítja a kecskét. Nagyot nyekken a kecske, de azzal csak továbbugrándozott, a bot pedig - láss csudát! - eltűnik a föld színéről.

Odafutott a legény, keresi a botját, hát akkora lik van ott, hogy egy ember éppen jól befért ott. Gondolja magában a legény, hogy ő bizony nem hagyja ottveszni a botját, ha addig él is, mert egyebe sem maradt az apjáról, az isten nyugtassa meg. Rikkant egyet: szervusz, világ! s azzal csak hupp! eltűnt, mintha sohasem is lett volna ezen az árnyékvilágon. Hét nap s hét éjjel mind ment lefelé a legény, s csak akkor ért igazi földet a lába.

Hát, édes jó Istenem, milyen országba került szegény feje! A réteken csupa aranyfű termett, a vizekben aranyhalak úszkáltak, s az erdőkben csupa aranytollas madarak fütyöltek. Megy, mendegél a legény, hát olyan ragyogó, fényes palotára talál, hogy szinte megvakult a nagy fényességtől. Csak a kapuján három gyémántalma világított gyertya helyett, hát még a palotában! Gondolja a legény: "Egy életem, egy halálom, bémegyek, hadd lássam, miféle népek laknak ott." Oda bizony bé is mehetett, mert ott csupa tündérkisasszonyok voltak, egyik szebb a másnál. Bezzeg volt keze fogója! Mindjárt körbevette az a sok szép leány, megfogták, s úgy megtáncoltatták, hogy a lelkit is szinte kirázták.

Könyörgött szegény feje, hogy eresszék szabadon, ő a botját keresi, de bizony a leányok nem eresztették el, míg az óra éjfélt nem ütött.

Ekkor azt mondá az egyik tündérkisasszony:

- Hallod-e, te szegény legény, most már mehetsz, de arra ne is gondolj, hogy többet ez életben megtaláld a botodat. Ami egyszer ide jő a ti országotokból, az többet vissza nem kerül. Hanem adunk neked egy aranyvesszőt, jól gondját viseljed, úgy veszed hasznát. Hát tudd meg, hogy ennek a vesszőnek olyan csoda ereje van, hogy ha elevenre ütsz, mindjárt szörnyet hal, a nem eleven test úgy összezsugorodik az ütésétől, hogy a zsebedben is elviheted.

Megköszöni a legény a szép ajándékot, gondolta, mindegy már, ha nem is találja meg a botot, többet ér az aranyvessző annál. Azzal nyakába vette a föld alatti országot, s addig ment, addig ment, hogy elért egy rézvárhoz. Hát annak egyik ablakából egy szép leány hajol ki. Köszön neki:

- Adjon Isten jó napot, éfi leány!

- Adjon Isten neked is, szegény legény, hát te hol jársz itt, ahol még a madár se jár?

- Én bizony - feleli a legény -, jöttem, ahogy jöttem ebbe az országba, de hogy kerültél ide te? Azt mondd meg nekem!

- Hej, könnyű volt nekem, te szegény legény, mert engem a hétfejű sárkány hozott ide.

Szóból szó lesz, addig s addig, hogy a legény csak bészökött az ablakon, s megegyeztek, hogy megszöknek, míg a hétfejű sárkány vadászni jár.

De egyszer csak nagyot csendül a rézvár, s hát jő a hétfejű sárkány. Hét singre szakadt előre a láng a szájából. Megijed a leány, s hirtelen bebújtatja a legényt az ágy alá. Bejő a sárkány nagy zakatolással, derendóciával, nagyokat szippogat az orrával, s kérdi a leányt:

- Ki van itt, hé? Miféle emberszagot érzek?

Eleget a leány, esküdözik égre-földre, hogy itt senki lélek nincsen, de a hétfejű sárkány mindent összevissza hányt, s a legényt megtalálta az ágy alatt.

No, ez most bizonyosan szörnyű halálnak halálával hal meg, szegény feje! De bezzeg nem ijedt meg a legény. Eszibe jut, hogy van neki egy arany vesszeje, suhint egyet azzal a hétfejű sárkányra, s ez úgy hanyatt vágta magát, hogy a föld is megdöndült belé. Abb' a helyben szörnyű halált halt.

- No, most mehetünk - mondá a legény -, ez ugyan fel nem ébred többet az álmából.

Kimentek a várból, s hát láss csudát! A rézvárból egy kicsi rézalma lett, pedig csak megsuhintá a legény az aranyvesszővel.

Szépen a zsebébe tette, s továbbmentek. Amint mendegéltek, egy ezüstvárhoz értek. Hát ennek az ablakából még szebb leány nézett ki. Szóba elegyednek vele, s megtudják, hogy ezt meg a tizennégy fejű sárkány rabolta el.

- Hiszen majd adok én annak! - erősködött a legény.

Bementek a várba, s mikor a tizennégy fejű sárkány hazajött, a legény meg sem várta sem jó, sem rossz szavát, megkollintotta az aranyvesszővel, s a sárkány egyszeriben felfordult. Az ezüstvárból is, csak rásuhintott a legény, s egy kicsi ezüstalma kerekedett. A legény ezt is eltette szép gondosan. Most már hárman folytatták útjokat.

Mentek, mendegéltek, hegyen-völgyön által, s egyszer csak egy aranyvárhoz értek. Volt, amilyen volt az a kettő, de még az aranyvárból nézett ki gyönyörű szép leány!

Felszól a legény, hogy tartson velük, ha jobban szereti odafönn a másvilágban!

- Hej, hogyne szeretném - sóhajtozott a leány -, elmennék én szívesen, de a huszonegy fejű sárkány megöl, ha innét elmozdulok!

- Csak gyere ki, ne félj - biztatá a legény -, majd eligazítom én a dolgát a huszonegy fejű sárkánynak! Kettőt már megöltem, ő lesz a harmadik.

Még jóformán nem is végezheté a beszédjét, nagyot csendül-bondul az aranyvár, s hát jő a sárkány, hogy a szájából hetvenhét singnyire szakadt a veres láng. Megérkezik a várhoz, nagyot dobbant egyet, s kérdi:

- Hát ti kit kerestek itt, emberizinkek?

- Mi bizony téged - felel a legény, s azzal úgy meglegyintette az aranyvesszővel, hogy mind a huszonegy feje leszakadt a testiről.

Hej, megörült a leány, örömiben kiugrott az ablakon, éppen a legénynek a nyakába. Hálálkodott, hogy csak érjenek ki a másvilágra, soha meg nem felejtkezik róla. A legény pedig megsuhintotta az aranyvárat, abból meg lett egy szép kicsi aranyalma, s azt is eltette.

Elindult most a legény negyedmagával, s addig meg sem állapodtak, míg annak a liknak a szájához nem értek, amelyik éppen az igazi világba vezetett. Megérkeznek a likhoz, indulnának is fölfelé, de hogy?

- Hej, aki árgyélusa van - rikkant egyet a legény -, ide eljöttünk, de hogy vergelődünk fel, még magam sem tudom!

Búcsálódott a legény, vakarta a fejét, gondolt ide, gondolt oda, de semmiképpen nem tudott valami okosat kieszelni. Mármost mit csináljanak? Vissza is fordulhatnak. Soha meg nem látják a hazájokat, míg a világ s még két nap. Szepegtek a leányok is, hogy már mi lesz velük. Inkább maradtak volna ott azokban a szép várakban, még ha a sárkánnyal is kell élniök.

Hát egyszer csak, amint így búcsálódnak, valami kecskemekegést hallanak. Megszólal a legény:

- Az Isten istenem ne legyen, ha ez nem az én táltos kecském mekegése. Az a', Isten, Krisztus úgy segéljen! No, ne féljetek, leányok, nem maradunk itt!

Lehajlik a legény a lik szájához, a száját fölfelé tartja, s nagyot rikkant:

- Cege, te, hé! Hé, cege, hé!

- Mekeke! - felelt vissza a kecske.

- Te vagy, édes kecském? Szaladj, kerítsd össze, ami kötél van a faluba', kösd össze azokat, azután kösd a farkadra, ereszd le a likon, s húzz fel minket innét!

- Mekeke! Hányan vagytok? - kérdé a táltos kecske.

- Csak négyen! - kiáltá a legény.

- Hát aztán versz-e még többet? - kérdé a kecske.

- Nem, édes kecském, csak keríts sok kötelet!

Elfut a kecske, összekeríti, amennyi kötél csak volt a faluban, azokat összekötözte, aztán jól a farkára bogozta, s leeresztette a likon.

Hanem, hogy szavamat össze ne keverjem, amíg a kecske odajárt kötélért, a leányok közrefogták a legényt mindenféle mézesmázos beszédekkel, s elcsalták tőle mind a három almát, de még az aranyvesszőt is.

Úgy egyeztek meg azután, hogy először felhúzatják a rézvárbeli leányt, másodszor az ezüstvárbelit, harmadszor az aranyvárbelit s legutoljára a legényt magát.

Hej, nagyokat nyekegett szegény kecske, hogy ugyancsak lehallatszék minden nyekkenése, míg a három leányt felhúzta. De bezzeg ezeknek sem kellett egyéb, csak fenn legyenek, mindjárt összesúgtak-búgtak, hogy a legényt nem húzatják fel egészen, hanem mikor a kecske féligre felhúzta, elvágják a kötelet, ők pedig továbbállítnak az almákkal meg a vesszővel.

Úgy tettek, ahogy megbeszélték. De a szegény legény nem volt olyan erősen feje lágyára esett, mint ők gondolták. Gondolta magában, hogy próbára teszi azokat a fejérnépeket, vajon nem akarnak-e vele valami huncutságot. Felkötött a kötélre egy jó nagy követ, s azt is kezdte húzni a táltos kecske, de még felire sem húzhatá fel, azok az istentelen fejérnépek elnyisszentették a kötelet, s a kő visszasuppant.

Hej, édes Jézusom! Elbúsulta magát a szegény legény, s erőst meg volt keseredve, hogy őt így el tudák bolondítani azok a leányok. Kiabált fel a likon torkaszakadtából, szólongatá a táltos kecskét, de bizony az nem mekegett vissza, mert azok a gonosz leányok magukkal vitték.

No, most már mehet, amerre a szeme lát, csak ki nem, a hazájába. Hová tekeredjék, merre facsarodjék? Gondolja magában, ő bizony egyet sem ereszti búnak árva fejét, ha már itt kell élnie, hát vígan éli a világát. Elmegy a tündérkisasszonyokhoz, s kitáncolja minden búját-baját. Azzal nekiindult, s meg sem állott a tündérkisasszonyok palotájáig. Éppen jó estére ért oda, s hát a tündérkisasszonyok úgy táncolnak, hogy felfordítják a palotát.

Hajjahaj! De bezzeg lett keletje a szegény legénynek. Mindjárt a nyakába ugrándoztak, tették-vették egymás kezéből, s úgy megforgatták, hogy a lelkit is szinte kirázták.

Mikor aztán egy kicsit beléhagyták a nagy táncot, azt kérdi a legszebb tündérkisasszony:

- Hát, te szegény legény, ugyan bizony hogy kerekedtél ide vissza?

Elbeszéli a legény nagy szomorán, hogy járt, mint járt azzal a három leánnyal.

- Egyet se búsulj azon, te szegény legény! - vigasztalá a tündérkisasszony. - Nesze, adok neked most egy gyémántvesszőt. Azok a leányok bizonyosan újra várat csináltak azokból az almákból, de te csak suhintsd meg ezzel a gyémántvesszővel mind a három várat, s megint három alma lesz azokból. A három almát megint suhintsd meg egyszer-egyszer, s a háromból lesz egy gyémántvár.

Azt mondja a legény:

- Köszönöm a drága ajándékot, szépséges tündérkisasszony, de mit csináljak vele, ha nem tudok ki vergődni a hazámba?

- Azzal se évelődj - mondá a tündérkisasszony -, csak most siess el innét, mert mindjárt tizenkettőt üt az óra. Majd csak eligazodol ezzel, vagy így, vagy úgy.

Elbúcsúzik a legény nagy hálálkodással, s továbbmegy. Amint menne, mendegélne, talál egy nagy fát, de ez akkora volt, hogy a legfelső ága éppen az égig ért. Ezen az ágon volt egy sasfészek, abban hat sasfióka. Hát, lelkem, Istenem, egy rengeteg nagy kígyó csak tekergőzik fel a fán, s egyenest a fészeknek tart. No, ez a falánk állat most bizonyosan mind felfalja azokat a sasfiókákat.

"De már azt nem hagyom!" - mondá a legény magában. Azzal - uzsgyi neki! - csak beléfogódzik a legalsó ágba, hirtelen felmászik a fára, elé a gyémántvesszőt, s olyant suhint a kígyóra, hogy az csak lefordult a fáról.

Hej, hálálkodtak a sasfiókák, hogy így s hogy úgy lesz, csak az anyjuk hazajöjjön. Egyszerre csak nagy fekete felleg kerekedik a fészek fölé, s hát ez éppen az öreg sas maga, mindenféle eleséggel jól megrakodva. Meglátja a legényt a fészek mellett, s nagy mérgesen feléje legyint egy szál tollával.

- Hát te mit keresel itt?! Most mindjárt halálfia vagy!

Aj, sírnak, csipognak a fiókák, hogy ne bántsa azt a jó embert, mert az életüket mentette meg.

Azt mondja az öreg sas:

- No, te legény, azt hallom, hogy megmentetted a fiaim életét, mivel szolgáljam meg?

- Hej - sóhajtott a legény -, nagy lenne az én kérésem még neked is!

- Talán bizony ki szeretnél jutni ebből a mi hazánkból?

- Ejnye, de eltaláltad, te öreg sas! - álmélkodott a legény.

- No, ha csak az a baj, az még nem sok. Vittem fel én oda már nagyobb urat is.

Azzal nagy hirtelen felvetett a hátára egy nagy átalvető* elemózsiát, a legényt ráültette, s meghagyta neki, hogy, ha enni kér, csak vessen neki mindig egy-egy jó falást az átalvetőből.

Felül a legény a sas hátára, s ez repül is, de úgy, hogy amerre szárnyalt, rettentő nagy fergeteg támadt utána. Csak repült, repült a sas felfelé a likon, s mindegyre kért egy-egy falást az átalvetőből. Addig kérte, hogy egyszer adna a szegény legény, s hát egy befaló falás sincs.

- Adj húst, legény - kiáltott a sas -, mert különben nem viszlek a hazádba!

Megijed a legény, gondolja, ha már ennyiben van, inkább a maga húsából is ad, de mégsem térül vissza. Nagy hirtelen elérántotta a bicskáját, s kivágott egy jó darabot a combjából, s odadobta a sasnak.

- Érzem, hogy emberhús - szólt a sas hátra -, de ezzel fel is viszlek a hazádba.

Egyszer-kétszer még nagyokat rebbentett, s hát ott voltak a lik száján. Ott letette a legényt, elbúcsúztak egymástól, a sas visszarepült, a legény pedig útnak eredt, ha valahol megtalálná a három várat.

Megy, mendegél, hegyeken-völgyeken átal, ország-világ ellen, s hát egyszer kecskemekegést hall.

Megáll a legény, hallgatódzik, fülel mindenfelé.

- Ez, Isten, Krisztus úgy segéljen, az én táltos kecském.

Megy a mekegés után, s addig megy, addig megy, hogy egy rézvárat ért. No hiszen, ez kellett neki is. Az ablakban ott ült nagy pirimókosan az első leány.

"Megállj - gondolá a legény -, mindjárt a zsebembe kerülsz te!" - s azzal csak megsuhintá a várat a gyémántvesszővel, a várból alma lett, s ő a zsebébe tette.

Megy tovább, s megint kecskemekegést hall. Addig megy a mekegés után, hogy az ezüstvárhoz ér. Ezt is megsuhintja, s a várból lett almát leányostul zsebébe teszi. Így tett az aranyvárral is. Mikor mind a háromból alma lett, megsuhintá újra azokat, s a három almából olyan gyémántvár lett, hogy nem volt annak párja hetedhét országban! Bemegy a legény a várba, de szeme-szája eláll a sok minden fényességtül, nem találja helyit.

Végigjárja a rengeteg nagy szobákat, de csak nem tudta, hogy melyikben telepedjék meg.

Akkorát sóhajtott, hogy a gyémántvár is megmozdult belé.

- Hej, csak volna itt még valaki!

Még ki sem mondta, hát csak megnyílik egy ajtó, s a nyakába szökik éppen az a tündérkisasszony, aki a gyémántvesszőt ajándékozta.

- Te az enyém, én a tied!

De bezzeg lett-e nagy sokadalom-lakodalom. Táncolt minden lélek, de legelöl a táltos kecske, hogy minden ablakot kirúgott nagy kedviben.

Holnap a kecske legyen a vendégetek!